Recepció és kreativitás a büntetőjogban

1. Témámat a büntetőjogi eszmék történeteként határoztam meg. Felfogásom szerint a büntetőjog az adott kor kultúrájának terméke. Ezen belül különösen az adott kor uralkodónak tekinthető emberképe és társadalomképe a meghatározó. Igen ám, de számolnunk kell a jog jogi természetével és a jogi szabályozás sajátosságaival. Így tehát nem várhatjuk el a jogtól, hogy a kor kulturálisnak mondott eszméit elméleti tételként deklarálja. Az eszmék a büntetőjog-elméletekben fogalmazódnak meg. Ezek az eszmék megelőzik a tényleges jogi szabályozást, és a kodifikációs koncepciókba sűrűsödnek. Ezek a szabályozási koncepciók lényegében kriminálpolitikai elképzelések, majd törvényhozási vitájuk útján törvény formájában lépnek hatályba, válnak érvényes és kötelező szabállyá.

A kor kultúrájának eszméi a büntetőjogban hivatalos eszmévé tárgyiasulnak. Az pedig, hogy a versengő eszmék közül mi válik hivatalos szabályeszmévé, az adott kor állami-politikai rendszerétől függ. A kor kultúrájától való függés mellett a büntetőjog függ a közjogi-alkotmányos viszonyoktól. Kettős értelemben is. Egyrészt szabályai nem mondhatnak ellent a közjogi-alkotmányos szabályoknak, másrészt a külön erre a célra rendelt bűnüldöző és bírósági szervezet működése révén válnak élő, működő szabályrendszerré. A jogalkalmazás szabályértelmezése ugyancsak az eszmék „tünetkezési terepe”. A jogalkalmazás, a jurisprudencia egysége érdekében ugyancsak működésbe lép a büntetőjogi kultúrának egy sajátos egysége: a büntetőjogi dogmatika. A dogmatika a szabályok fogalmi magyarázatát nyújtja, és ezt a szabályrendszer koherenciája érdekében teoretikus eszközökkel teszi. Ezért a dogmatika lényeges része a büntetőjog-elméletnek.

A büntetőjognak a kor kultúrájával való kapcsolatáról az imént azt mondtam, hogy itt az emberkép és társadalomkép a legjelentősebb. Ezt közvetíti a büntetőjog felé a kriminológia kriminálszociológia, kriminálpszichológia és kriminálbiológia formájában. A biológiai ember és a társadalmi ember természetéről vallott filozófiai-antropológiai elképzelések alapvetően meghatározzák mind a bűncselekményről, mind a büntetésekről vallott eszméket.

Mint látható, a büntetőjogi eszmék története vagy fejlődése olyan témakör, amelynek anyagát több elkülönült tárgykörből meríthetjük. Jeleznem kell azt is, hogy a büntetőjogi kultúra és hagyomány kialakította a büntetőjogi szabályoknak egy olyan törzsállományát, amely szerkesztett, rendszerezett formában ma már a büntetőjog konstans eleme. Vizsgálatomat ott kezdem, ahol és amikor a büntetőjog formailag is elvileg elkülönülő részévé vált a jogrendszernek. Ez az időszak a francia forradalom időszaka.

Az eszmetörténetet nem lehet a kontinensen országos elkülönítéssel kezelni. A büntetőjogunk európaisága számomra éppen azt jelenti, hogy a magyar történelmi fejlődés „szinkronfejlődés”, annak ellenére, hogy a nyugati társadalmi-történelmi viszonyok peremvidékére szorultunk, és szinte állandó lépéskényszere sorsunknak a fejlődésben való felzárkózás. Ennek eszmeileg is pontosan megkülönböztethető időszaka a magyar reformkor. Itt kezdem tehát vizsgálataimat.

2. A magyar büntetőjog sorsában alapvető változást és fordulatot hozott az 1843-as büntetőjogi, büntető eljárásjogi és börtönügyi javaslat. Melyek ennek történelmi-elvi előzményei? A nagy francia forradalom deklarálja és jogrendszerében meg is valósítja a rendi abszolutizmus felszámolását, a felvilágosodás liberális polgári jogelveinek bevezetését, megkezdi a polgári nemzetállam kiépítését. Ennek hatására alakul ki nálunk a rendi nacionalizmus, amelynek legfőbb támasza a magyar nemesi vármegyei rendszer.

Tekintettel arra, hogy véleményem szerint a büntetőjog szoros függésben van a közjogi-alkotmányjogi helyzettel, erről a tárgyról bővebben kívánok szólni. Annyival is inkább, mivel a politikai és állameszmék legkarakterisztikusabb módon a közjogban és alkotmányjogban mutatkoznak meg. Ezen túlmenően a magyar jogi kultúrára különösen jellemző az alkotmányossági gondolat fontosságának tudata, illetve tudatos vállalása. Nem alaptalanul egyébként, hiszen már az 1222-es Aranybulla primae nonosa ugyanazt a főhatalommal szembeni szabadságot rögzíti, mint az angol Magna Charta 1217-ben. A Habsburgokkal való politikai huzakodásban – mint azt Szekfű Gyula helyesen állapítja meg – minden politikai „kérdés közjogivá éleződött ki”.1 A rendi nacionalizmus „magyarságtartalmáról” megjegyezni kívánom Széchenyivel egyetértve, hogy „nagyobb elbizakodottság kevesebb ismerettel és érdemmel egyetlen nemzet karakterében sincs, mint a magyaréban”. Az alkotmányvédő konstitucionalizmus érdeméből és jelentőségéből ez semmit nem von le. Legfeljebb annyit, hogy a magyar jogintézmények „önfényét” dicsérve a magyar jogászi géniusz alkotásának tekint olyan jogintézményeket is, amelyeknek nyilvánvaló frank eredetéről tudomást nem véve „ősi magyar” jognak minősít.

Ferenc király uralkodása 1792-től 1830-ig a kilencvenes évek forrongásait és Széchenyi korszakát íveli át, közben terül el a rendi nacionalizmus nyugalmas korszaka. Király és rendek kompromisszuma továbbra is fennáll. A kompromisszum értelmében a lényeges alkotmányjogi kérdésekben az elmúlt századok dualisztikus küzdelmei megszűnnek és ezek helyébe állandóság lép: az alkotmány fontos pontjainak érvényét a király nem vonja kétségbe, tehát hatalmi politikájáról bizonyos korlátok között lemond. Ezeket a pontokat úgynevezett sarkalatos törvények írják körül. Így a koronázási hitlevél, az 1791–1792-es országgyűlés közjogi artikulusai, továbbá az 1741. VIII. törvénycikk a nemesi földek adómentességéről, valamint az ugyancsak 1741-es LXIII. törvény az insurrectio kiállításáról. A sarkalatos, fundamentális törvény fogalma – mint tudjuk – a 17. századból való és nyugati eredetű, de ekkor már a magyar közjogi tankönyvekbe is bekerül. Ugyancsak magyarrá hasonult a rousseau-i természetjogi eredetű társadalmi szerződés elmélete. Eszerint kormány és a rendek között paktum van érvényben, amely az ország jogainak megtartásáról kezeskedik principale pactum regiminis intézményeként. A valamikori rendi dualizmus esetlegességéből és változékonyságából így emelkedik ki a változhatatlan, „immutaible” magyar alkotmány. A hitlevél ugyanis a „király széke és az országnak alkotmánya örök bátorságban helyeztetett és a kötések változhatatlanokká tétettek”. Nem tudom megállni, hogy idevágóan ne idézzem anyai dédapám zengzetes jogászi nyelven előadott nézetét jogi tankönyvéből. „Az erdélyi fejedelem és nép közti jogviszony alkotmányos. A fejedelem és nép közti jogviszony alkotmányosnak neveztetik akkor, a midőn a közöttük fennálló egybeköttetés nem az erő hatalma alá görbesztett kénytelenség szüleménye, hanem oly szerződés eredménye, melynek alapelve a jogok és kötelességek kölcsönössége, vagy is a melynél fogva a fejedelem jogokat nyer a nép irányában, de kijelölt kötelességek teljesítésének feltétele alatt: és a nép kijelölt kötelességek teljesítésére van kötelezve a fejedelem irányában, de meghatározott jogok gyakorlásának feltétele alatt.”2

Az „immutabile” magyar alkotmány csak a rendeket foglalja magában. Ezt a rendi szűkkeblűséget mintegy korrigálja nemzeti nagyvonalúsága, amikor is az idegen királysággal szemben egy egész nemzet öntudatát képviseli. A nemzetet képviselő rendek és a király viszonyában viszont szinte észrevétlenül veszi át azokat az igényeket, amelyek egy valódi modern európai, polgári konstitúció velejárói, alkotó elemei. Saját jogi státusukat érintő kérdésekben még szűkkeblű privilegizáltak, azonban közjogi kérdésekben már tudatosan, öntudattal képviselik Magyarország összes „országlakosát”, és maguk mögé képzelik a „polgári társaságot”, társaságnak mondva a kor nyelvében még ismeretlen társadalmat. Ahogy a fentebb idézett Dósa Elek tankönyvében következetesen „polgárzatról” beszél. Például: „a magyar polgárzat alapításakor a főhatalom ünnepélyes átruházás útján szállott a fejedelemre”.3 Ugyanezt találjuk a közjogi nyelvezetben, amikor is az ősi alkotmányt avita constitutiónak mondva, a hagyományos rendi kifejezést felváltják 1805-ben az „ősi polgári alkotmány” kifejezéssel, illetve a latin avitát így fordítják magyarra. 1807-ben büszkén jelentik ki: „Mi itten nemcsak a nemességnek képviselői, de az egész népnek védelmezői vagyunk.” A magyar alkotmány egy nemzet modern közjogi kifejeződése már akkor, amikor belső tartalmában még mindig csak a rendi kevesek tartoznak sáncai közé.

A konstitúció „a polgári társaságnak láncszeme, a jussok és végrehajtó hatalom talpköve, annak méltóságát sem a fejedelemnek, sem a népnek megcsonkítani nem lehet”, mondja egy 1812-es országgyűlési felirat. Ez az állandósági igény valójában a 19. század alkotmányos államának igénye, viszont belső tartalmi változtatása a következő évtizedek feladata lesz. A változtatás igénye megalapozottnak tűnt, hiszen Ferenc császár megrémülve a francia forradalom eseményeitől és következményeitől, végképp lemondott a centralizálással összekapcsolt rendi különbségek megszüntetéséről, amibe a kalapos király bicskája is beletört, a Martinovics-összeesküvés pedig ennek közvetlen veszélyeire figyelmezteti. Ferenc tehát megbékül azokkal a rendekkel, akiket II. József reformabszolutizmusa még halálos ellenségének tartott.

A rendi nacionalizmus kebelében születik meg a magyar művelődésnemzeti gondolat. A művelődés- és irodalomtörténet ismert eseményeire csak utalok: a nyelvújításra és a hivatalos magyar nyelv bevezetésére, a nemzeti viseletre, a gondolati líra történelmünket eszményítő fennkölt irányára, a nemzeti zenére, a nyomtatott közéleti és irodalmi sajtóra, a nemzeti kaszinóra és klubokra, a nagy nemzeti vállalkozásokra (Akadémia, Múzeum, lóversenyzés és lótenyésztés, árvízvédelem és folyószabályozás). Ezek jogi-politikai hatása mindenekelőtt a nyilvánosság szerkezetváltozása. Ez pedig az ideák párbeszédét, a nyilvános vitát, eszmék propagálását jelentette. Így válik közbeszéd tárgyává egy sor társadalomjobbító reformgondolat: az ésszerű mezőgazdálkodás (a ráció diadala az avítt szokással szemben), az ősiség és örökváltság (a feudális előjogok, rendi tulajdonjogi kötöttség felszámolása), a nemesi adómentesség megszüntetése (az államháztartás racionális reformja és vele a közteherviselés bevezetése), egy új Ratio educationis, amelyben a latinos „beszély” műveltségi ideálját a természettudományokba való bevezetés ellensúlyozza stb. A magam részéről igen fontosnak tartom az alkotmányos küzdelmek szükségszerű velejárójának, a sérelmi politikának új vármegyei gyakorlatát, az úgynevezett gravamenek kommunikációját egymás között. Ez nemcsak az ellenállás eszméit teszi politikai egységgé, hanem a jogi-politikai reformok megyei bevezetését is propagálja.

Ezek a reformok a közigazgatás egységesülése, a közigazgatási hatalom és a büntetőhatalom egymástól való elválasztása, a büntetési eszközök civilizálása tekintetében jogi precedenst teremtenek. Pest vármegye korlátozza szolgabírák testi fenyítési jogát, úriszék elé utalja a jobbágy és ura közti „fenyítő eljárást”. A botrányos bűnügyek szokásos nemesi kommentárja még írástudó nemesemberek szerint is abban foglalható össze, hogy a bűnözés terjedésének alapvető oka a paraszt állati, sunyi természete és henyélése, ami a nyomorúság szülte lopás legfőbb forrása. De hát a nemzeti közbeszéd már nem csak ez. Eötvös A falu jegyzőjében szinte szociogram pontosságú társadalomképet fest le, Szemere a botbüntetés ellen tiltakozva olyan jogi monográfiát ír, amelyben a nyomor és bűnözés kriminológiai okfejtését adja és a fenyítő jogszolgáltatás humanizálását javasolja. Ekkor íródik a halálbüntetés eltörlését követelő több röplap és büntetőkönyv, amire 1998-ban a Halálbüntetést Ellenzők Ligája abolicionista előzményként hivatkozhatott, majd előterjeszthette az Alkotmánybíróságnak a halálbüntetés alkotmányellenessé nyilvánításáról szóló indítványát.

A rendi reformerség jobbágysorsot javítani akaró szándéka szükségképpen érintette a jobbágyok alkotmányjogi helyzetét. Gyökeres fordulatot azonban a humanitárius jó szándék nem hozott, de a részleges reformok megmutatták a gyökeres változtatások irányát: a jobbágyokat is be kell venni az alkotmányosság sáncaiba, őket is „védeni kell az alkotmány paizsával”. A felvilágosodás gondolatkörének mozaikszerű tünetkezése lassan-lassan oda vezetett, hogy végül is rendszerbe foglalt polgári átalakulási program alakult ki, legalábbis jogi-közjogi gondolkodási szinten. A vallási türelmi rendeletekből kisugárzott a tolerancia, az új ratio educationis terveiből csakúgy, mint az okszerű gazdálkodás és kereskedés ajánlásaiból kisugárzott a ráció, a testi és becstelenítő büntetések megszüntetése az emberi méltóság tiszteletben tartását ajánlotta, az országgyűlés kiküldött bizottságainak kodifikációs megbízatása a jogrend biztonságának óhaját juttatta kifejezésre. Arra kellett várni, hogy a szétszórtan bár, de mégiscsak tünetkező felvilágosodás, megtámogatva az irodalmi műveltség eszmeiségével, egyszer csak összegződik egy koherens gondolati rendszerben. Legalábbis a politikai-jogi gondolkodás szintjén. Ez pedig beteljesedett a centralisták jelentkezésével és szívós, kitartó működésével. A centralisták voltak a magyar reformkor liberálisai.

A centralisták liberálisnak minősítése részemről önkényesnek tűnik, hiszen maga a kifejezés az ő köreikben nem volt ismert. Eszmei azonosságuk azonban kétségtelen. Kétségtelen tudniillik abban az értelemben, ahogyan és amilyen mértékben azonosultak a francia forradalom politikai-jogi-közjogi eszméivel. Erre később még kitérek. Itt arra utalok, hogy a liberális minősítés eredetét tekintve teljesen lokális, spanyol szülemény. Spanyolországban az 1812. évi alkotmány teljesen francia forradalmi minta alapján készült. 1814-ben azonban bekövetkezik a Bourbon-restauráció az abszolutista hatalomátvétel, és ettől kezdve a régi alkotmányvédőket gúnyosan liberálisoknak nevezik. Ekkor még a 19. század nagy szellemi áramlata kevésbé volt egységes, mint elődei: a felvilágosodás, a reformáció, a humanizmus és renaissance. 1819-et követően aztán a restaurációellenes franciák is kezdik magukat liberálisnak nevezni, az 1820-as, 1830-as évektől kezdve pedig a német jogász professzorok is egyértelműen liberálisnak mondják magukat. Annyival inkább, mert a liberalizmusnak az „összes államtudományokra” vonatkozó tanait összefogottan és jogtanilag ők fejtik ki a nagy hatású Staatslexiconban (Rottek és Welcker professzorok). A fejlődés mintegy húsz év alatt valóságos rendszert hozott létre. Ez azt mutatja, hogy csak a név volt új, de az eszmei tartalom hosszú múlt eredménye. A rendszer pedig az életviszonyok sokaságában volt alkalmazható.

Mindazt, amit eddig mondtam, azért tettem, hogy a magyar reformkor nagy büntetőjogi alkotásának, az 1843-as büntetőjogi kódex javaslatainak eszmei alapjait kimutassam.

A liberalizmus a felvilágosodás századában gyökerezett és előzményeiben visszanyúlt a humanizmus képzeteihez. Ezek szabadították fel az európai népeket, államokat, társadalmakat és főleg a tudományt a középkor transzcendens világfelfogása alól. Ennek a folyamatnak vannak nagy állomásai, határkövei. Ezek: az angol „dicsőséges forradalom”, az amerikai függetlenségi nyilatkozat, a francia forradalom fejleményei, de főleg az Ember és Állampolgár Jogainak Nyilatkozata. Ezek társadalmi-politikai eseményekkel együttesen kétségkívül eszmei mérföldkövek is voltak. Spirituális szinten a szellemi impulzusok egész kötegéről külön is beszélhetünk: az angol emipirista filozófia, a ráció diadalát hirdető természettudományok új ismeretanyaga, Montesquieu és Rousseau állam- és társadalomelméletei. Ezek egységbe ötvöződnek a liberalizmusban, hiszen eszmei rokonság fűzte őket egymáshoz. A liberalizmus ezeket az eszméket „klasszikus” egységbe volt képes összefoglalni. A liberalizmus az egyén (és egyéniség) abszolút szabadságát és önállóságát hirdette, mégpedig társadalmi, állami és vallási tekintetben egyaránt. A rendszer alapja a korlátlannak tekintett gondolatszabadság. Az erkölcsi törvényt ennek megfelelően nem a tételes vallásból, sem nem természettörvényből vezette le, hanem egyedül az észből. Így szemben áll minden tekintéllyel, tehát alapvetően kritikus a meggyökeresedett és hagyományos intézményekkel. Az egyén szabadságából következett a személyes szabadságjogok egész rendszere. Ez viszont szemben áll a feudalizmus, a rendiség, a jobbágyság intézményével. Magában foglalja viszont a foglalkozás szabadságát, a vagyon és tőke szabad felhasználását is. Adam Smith tanai ugyanezen sorba tartoznak, megalapozva a kapitalizmust, a szabad kereskedelem teóriáját, nemkülönben a „laissez faire, laissez passer” szabadversenyes szellemét. Az egyéni szabadságjogok mellett a kollektív szabadságok rendszere megalapozza az államtól elválasztott vallási testületekben való szabad egyesülést, az egyesülés szabadságát általában, továbbá az iskoláztatás és művelődés szabadságát. Mindezen szabadságok garanciáját a politikai szabadság eszméje biztosítja, amely viszont a szabad egyénekből összetett nép szuverenitását követeli meg, azon hitből kiindulva, hogy az egyének ideális szabadságát legjobban a népuralom biztosítja. Ennek a politikai szabadságrendszernek jól átgondolt tartópillérei: a nép által széles alapon választott (népképviseleti) parlament, miniszteri felelősség, elmozdíthatatlan bírák és esküdtszék, mindenekelőtt pedig a szabad sajtó. A sajtószabadság a legdinamikusabb, legfontosabb garantálója a kollektív szabadságok rendszerének.

3. A magyar liberalizmus szellemi áramlata külföldi példákból táplálkozott, főleg pedig a nyugati irodalmi olvasmányok hatását tekinthetjük elsődlegesen fontosnak. Heine, Lamartine, Victor Hugo közvetlen hatására a magyar művelődéstörténet részletesen is kitér. A nemzet csak most, a nyugati radikális liberalizmus hatására vált szinte vallásos rajongás tárgyává és a szabadság szinte vallásának részévé. Erről az irodalmi hatásról írja Pulszky Ferenc naplójában, a Paroles d’une croyant olvasva, hogy „inognak már a kereszténység oszlopai, mert ez nem felel meg az emberiség férfikorának, új vallásnak kell e régi helyébe lépni, s ez a szabadság vallása, melynek országa közeledik”. Tudjuk, hogy nagyon sokan olvassák a francia forradalom történetét. A Vörösmarty szerkesztette Tudományos Gyűjtemény, Bajza és Toldy Athenaeuma mind ezen irodalmi-politikai eszmék propagátora.

Számomra fontosabb az irodalmi-hangulati humanista liberalizmusnál a liberális eszmék szakmai-empirikus tapasztalati alapon történő kifejtése. A kor bevett szokása volt a „napnyugati” utazás és a tapasztalatok naplószerű összefoglalása. Széchenyi utazásai közismertek. Kevéssé ismerjük azonban Bölöni Farkas székely jurátus amerikai utazásának naplóját, amely később akadémiai tagságát is megalapozta. Ezt azért is fontosnak tartom, mert első ízben mutat rá nagy részletességgel a francia forradalom vezéreszméinek amerikai forrásaira. Teljes egészében közli fordításban az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatot, ugyancsak lefordítja (igen szakszerűen) több amerikai állam alkotmányát, és részletesen elemzi a liberális alkotmányos demokráciák politikai működését. Ismerteti a határozott erkölcsi-jogi elveken nyugvó börtönrendszert, főleg pedig az auburni, úgynevezett hallgatólagos börtönrendszert. Érdekes egybeesés, hogy itt találkozik Tocqueville-lel, aki ekkor gyűjti anyagát az amerikai demokrácia működésmódjáról írott, klasszikusnak számító „politológiai”, vagy politikai-szociológiainak mondható művét. Bölöni Farkas könyve 1836-ban jelenik meg, Tocqueville munkája 1835–1839-ben, de magyar fordítása már 1841-ben elkészült nálunk Farkas Gábor tollából. Ezt azért tartom említésre méltónak, mert az 1841-es teljes fordítást csak az 1988–1989-es szemelvények gyűjteménye követte.

Bölönitől elégségesnek tartom csak az alábbiakat idézni: „a Függetlenségi Nyilatkozat deklarálja az ember boldogságkeresési jogát és az amerikai haza boldog haza, benne minden ember egyformán szabadnak és függetlennek születik, következőleg minden izgatás a néptől ered, és előjogok sincsenek többé azon örök igazság értelmében, hogy polgári társaságban minden embernek egyforma jussa van.” Ebben az a döntő fontosságú, hogy a felvilágosodásnak hazánkban is jól ismert elveit egy honfitársunk most látja először megvalósítva. Távol a hazától látja, hogy egy a hazai társadalmi rendtől eltérő olyan polgári társaság létezik, ahol „minden privilégium, régi szokás, nemesség és más monopóliumi jussok elfuvattak”. Büszkeség tölt el, hogy erről a magyar hazát közvetlen tapasztalás alapján elsőnek egy kolozsvári unitárius líceum volt diákja tudósította. Ő gyökereztette meg szaknyelvünkben az emberi jussok fogalmát.

Bölöni szakszerű pillantása a valóságos amerikai viszonyokról csak alátámasztotta a centralisták működésének fő tételeit. Tanultságban, tudományban, jellemben s humanizmusban saját nemzedékükből kiemelkedtek, de nemzedékük Kossuthot támogatta és nem őket. A történelem azonban bebizonyította, hogy a forradalom időszakában az ő tételeiket kellett elővenni és lobogóra tűzni. Kossuth a rendi alkotmányba be kívánta venni a „népet” és jobbágyságot, de az alkotmány sáncain, a rendi konstitúción magán nem kívánt változtatni. A vármegyék szerepét pedig a rendi dualizmus körülményei között erősen pártolta. Márpedig a rendiséget pártolva, azt egészen és őszintén el nem dobva, nehéz lett volna az akkori modern intézményekhez, így elsősorban a parlamentarizmushoz felemelkedni. A centralisták pedig ezt tették. Ők mutatták be a parlamentarizmus egész intézményrendszerét, a felelős kormányzást és az ennek ellentmondó vármegyei alkotmányosság túlhaladott voltát.

A csúfondárosan doktrinereknek nevezett centralisták legkitűnőbb képviselői voltak báró Eötvös József, Szalay László, Csengery Antal, báró Kemény Zsigmond, Lukács Móric, Trefort Ágoston, Pulszky Ferenc. Az 1843-as büntető javaslatot kidolgozó bizottság tagjai mind közülük kerültek ki, Deák vezetésével. Kortársai jogász nemzedéke még a nemzeti jogi géniusz bűvkörében élt, és nehezen nyelte le Kemény Zsigmond „békáját”, aki így írt: „Eleitől fogva kölcsönző nép voltunk törvényeinket illetőleg. S ha alkotmányunk sok álgéniuszait, melyek miatt már alig lehet mozogni, kisség szemügyre vennők, kisülne, hogy nem egyebek, mint idegen nemzetektől kölcsönzött óinstitúciók tulajdonságai, mely institúciók eredetieknek csak azért látszanak, mert róluk az európai polgáriasodás, mint régi halottjairól már rég elfeledkezett.”

Sokat elidőzve az 1843-as javaslat eszmei előzményénél, most már rátérhetek a javaslat jogi, büntetőjogi tartalmának vizsgálatára. Mielőtt ezt tenném, arról is tudósítanom kell, hogy a büntetőjog állapota milyen volt és milyen követésre méltó példákat találhatunk a kontinentális jogrendszerekben.

4. A büntető igazságszolgáltatás rendezésére a magyar jog több nekifutást ismer. 1787–1790 között II. József alkotmányellenesen lépteti hatályba az úgynevezett Jozefinát, aminek azonban a jogtörténészek szerint nem volt különösebb hatása a bírói gyakorlatra. Fontosabb ennél a helyi büntető tárgyú statútumok és a városok jogának alakulása, amely széles körben alkalmazza az erkölcsi büntetéseket, mint amilyen az eklézsia-megkövetés, a bíróság előtti megkövetés, ami lényegében a feltételes elítélés egyik lehetséges formája.

A Jozefinát hatályon kívül helyező törvény országos bizottságot küld ki, és Szirmay, Beniczky és Szentiványi el is készíti az 1792-es büntető törvényt. A Codex de delictis corumque poenis elveket ír elő, eljárási szabályokat, bűncselekményeket és azok büntetését. Az elvek szerint a büntetések célja az állam önvédelme – ami azért jelentős, mert ezzel a büntetőjogot tisztán közjogi viszonnyá teszi –, mely önvédelmet javítással, ártalmatlanítással és elrettentéssel éri el. A javaslat nem vált törvénnyé. Helyette az 1803-as osztrák büntető törvény lép hatályba. Erről mondja Széchenyi : „Nincs benne egyetlen talpkő, nincs egy lat philosophia.”4

Az Országgyűlés által kiküldött bizottság a tételes jog terepét elhagyva elvi-eszmei alapon indul munkába. Ezt az eszmei alapot Beccaria 1764-ben megjelent munkája tartalmazza, valamint azok az újsütetű büntető törvénykönyvek, amelyek nagyrészt Beccaria eszméit követik. Ilyen volt az 1813-as bajor és az 1843-as badeni törvény. A bajor megalkotója Feuerbach, a badeni szerzője Mittermaier. Mindketten a büntetőjog nagy hírű professzorai. A Bizottság mindkettejük véleményét kikéri és mindketten a legnagyobb elismeréssel szólnak a javaslatról.

Itt érdemes megjegyeznünk, hogy bár politikai és közjogi szempontból a francia példa lehetett volna a követendő modell, a Bizottság mégsem követte az 1810-es napóleoni Code Pénalt. Pedig ez a büntető törvény volt hatályban például Belgiumban 1867-ig, Németalföldön 1864-ig és Svájc egyes kantonjaiban 1870-ig. A büntetőjog eszmei alapjai tekintetében az Ember és Polgár Jogainak Deklarációja tartalmaz néhány rendíthetetlen, mind a mai napig érvényes alapelvet, ugyanakkor a Code Napoleon számos kérdésben büntetőjogi részletszabályában nem követi következetesen az eszmei alapokat. Így például büntetési rendszere az úgynevezett abszolút határozott büntetéseket vezeti be. Ennek elvi alapja a hatalmi ágak megosztásáról szóló montesquieu-i tétel, amely a bírót a „törvény szájának” mondja és nem ismeri el a bírói hatalmi ágat. Ennek a tételnek a kihatása az volt, hogy Rousseau a bírói jogértelmezést tartalmazó jurisprudencia kifejezést egyenesen kiiktatni javasolta a szótárból, és a büntetés kiszabásában a fix büntetési tétellel köti meg a bíró kezét. Itt jegyzem meg azt a büntetőjog-történeti szempontból nem nagyon ismert, illetve elhanyagolt tényt, hogy a forradalom a Konventnek tartotta fenn a jogértelmezés jogosítványát, és hogy ennek következtében vezette be a „törvényhozóhoz való felfolyamodás” intézményét abban az esetben, ha a bírónak kétségei támadtak a jogalkalmazásról a konkrét esetben. Ez a rendszer az ügyek olyan tömegének felhalmozódásához vezetett, hogy gyakorlatilag a felfolyamodás ügyében döntő törvényhozás veszi át az ítélkezés funkcióját. Érdekes megemlítenünk, hogy a francia alkotmányjogi terminológia mind a mai napig nem beszél a bíróságok hatalmáról, hanem csak a bíró hatalmáról.

Lényeges gondolatmenetem szempontjából, hogy a Bizottság sokkal inkább a német jogi megoldásokat preferálta, semmint az eszmeileg, a közjogi-alkotmányjogi szempontból „őspéldának” tekinthető francia megoldásokat.

Amikor az 1840. évi V. törvény „a büntető és javítórendszer kidolgozására” országos választmány küldéséről gondoskodik, érdemes az eszmei alapok szempontjából idéznünk Deák Ferenc követjelentéséből. Íme: „Büntető törvényeink nagy részben a hajdankornak elavult maradványai, melyeket azóta már sokféleképpen változtatott a gyakorlat úgy, hogy jelenleg sem a bűnnek mértékre, sem a büntetésnek nemére és nagyságára nézve biztos alapot nem nyújtanak, sőt több esetekben a bírónak személye szerint ugyanazon vétkekért ugyanazon körülmények között a büntetések felette különbözőek és önkényesek, börtöneink pedig sok helyütt oly állapotban vannak, hogy azoktól az emberiség legszelídebb érzete méltán visszaborzad. A büntetés célját veszti a közállományra nézve, midőn vétkest sújtva bosszul, de nem javít s ahol a börtön egyedül szenvedésnek helye, de az erkölcs jobbulására figyelem nincsen, ott sem a büntetések szigorúsága, sem annak a vétkest bizonyosan sújtó gyorsasága nem elég a büntetésnek kevesbítésére, mert félelem jobb erkölcsök nélkül még nem nyújt kezességet a közállománynak arról, hogy törvényei tiszteletben tartatnak. Nálunk pedig fájdalommal kell megvallanunk, a tömlöcök még eddig nem javító helyek, hanem nagy részben a vétek iskolái valának s gyakran kit az indulás vagy könnyelműség vétekbe kever, de keble fogékony volt még a jóra s az erkölcs útján csak megbotlott, de szíve romlott nem vala, mint vétkét bánó bűnös került a börtönbe s mint kitanult gonosztevő hagyá el azt. Nekünk, kik e részben leginkább hátra vagyunk, az elismert hibáknak javítását, a számos hiányok pótlását ismét utóbbra halasztgatni vétek volna hazánk és az emberiség ellen.”5

5. Miben is jeleskedett az 1843-as javaslat? Miben és mennyiben határozta meg alapvető rendelkezéseit a „korszellem”? Miben adott újat a magyar büntetőjogi gondolkozásban? A jogi rendelkezések jogi-politikai megfontolásait jól nyomon követhetjük Szalay László Publicistai dolgozataiban. Én ettől eltekintek és a büntetőjog későbbi alakulása szempontjából lényeges jellemzőket emelem ki.

a) Klauzál és Deák is több ízben rámutatott arra, hogy a büntetőjog „jellemét” az adott államforma és kormányforma határozza meg. Ennek a közjogi-alkotmányjogi függőségnek legfontosabb büntetőjogi következménye az egyén szabadságát garantáló, úgynevezett garanciális szabályok intézményesülése. Ezek a garanciális szabályok olyan korlátok, amelyeken újabb törvények sem változtathatnak. Ezek a modern büntetőjog történetében szinte konstans elemeknek tekinthetők. Az ember életébe való büntető állami intervenció tilalmai szolgáltattak alapot a 20. század során az alkotmányos büntetőjog fogalmának kialakításához, az alkotmánybíráskodás kontinentális általánosulása folytán pedig az alkotmánybíróságok büntető ügyekbe való beavatkozását alkotmányjogi rendelkezések révén ezek a konstans elemek alapozták meg. A büntetőjogi normák világába tehát csak közjogi-alkotmányjogi alapon lehet beavatkozni. Ez a tétel magukra a törvényhozásokra is érvényes, hiszen a jog módosítása csak alkotmányosnak minősülő rendelkezésekkel eszközölhető. Az egyén jogainak, illetve szabadságának védelmében a büntetőjog alkotmányfüggése révén valósul meg a „kötött törvényhozói kéz” gyakorlata.

b) A Javaslat 1. §-a mindjárt a dolgok elején kimondja: „Bármely cselekvés vagy mulasztás csak annyiban tekintethetik bűntettnek és vonhatik büntetés alá, amennyiben az ellen büntetést rendel a jelen törvény.” A büntetőjogi dogmatika ezt mintegy dogmatikai tételként kezeli mind a mai napig. Ez önmagában helyes, de a tétel a továbbiakban annak kimutatására szolgál, hogy a bűntettnek sajátossága a jogellenesség. Ez fontos dolog, azonban elszínteleníti a rendelkezés közjogi-alkotmányjogi kötöttségét. Nem mindegy ugyanis, hogy a jogellenesség milyen jogforráson, milyen jogi kútfőn alapszik. Miniszteri rendeleten, helyi statútumon, jogszokáson, szokásjogon, bírói ítélet precedensén, büntetőjogi-elméleti spekuláción? Nem! A felsoroltak egyikén sem, hanem egyedül és kizárólag büntető törvényen. Törvényt pedig csak parlament alkothat, a szuverén képviseleti főhatalom.

Ennek az elvnek a kimondása a francia Deklarációra vezethető vissza, ugyanis ennek rendelkezései voltak az „ősminták”. Ideiktatom őket:

„Tizenhatodik cikk. Az olyan társadalomnak, amelyben a jogokat nem biztosították intézményesen és a hatalmi ágakat nem választották szét, nincs alkotmánya.

Ötödik cikk. A törvény csak a társadalom szempontjából káros cselekményeket tilthatja.

Hatodik cikk. A törvény akár védelmez, akár büntet, mindenkinek egyenlő mértékkel mérjen.

Hetedik cikk. Senkit sem lehet vád alá helyezni, letartóztatni és fogságban tartani, csak a törvényben megállapított esetekben és az ott előírt formák között.

Nyolcadik cikk. A törvény csak feltétlenül és nyilvánvalóan szükséges büntetéseket állapíthat meg. Senki sem kaphat más büntetést, mint amelyet a bűncselekmények előtt alkotott, kihirdetett és jogszerűen alkalmazott törvény előír.

Kilencedik cikk. Mindenkit ártatlannak kell vélelmezni mindaddig, amíg bűnösségét meg nem állapították. Ezért, ha letartóztatása elkerülhetetlen, minden korlátozó intézkedés, amely őrizetbentartásának biztosításához nem szükséges, törvényileg tiltott.”

A magyar büntetőjogban a Javaslat fogalmazza meg első ízben általános alkotmányossági elvként a nullum crimen, nulla poena elvét. A büntetőjognak erről a jogforrási kötöttségéről mondja Fayer László a következőket: „Jogforrást egyedül a törvény képez. Semmi más tényező nem nyilváníthat egy cselekményt bűntetté vagy vétséggé, mint maga a törvény. Ez legnagyobb személyes szabadsági biztosítéka az alkotmányos állam polgárainak.”6 Összegezve két tömör formulát kapunk: Nullum crimen sine lege, és nulla poena sine crimine. Ennek lényegi következménye: sem a szokásjog, sem a bíróságok gyakorlata, sem a tudomány nem képes változtatni valamit is a törvény által létesített polgári szabadságon.

c) A büntetőjogi felelősségről való újszerű gondolkodást a Javaslat nemcsak abban a tekintetben testesíti meg, hogy a bűntetté nyilvánítást és büntetéssel fenyegetést a törvényre bízza, amely alkotmányos államban a polgári szabadság biztosítéka, hanem egyéb módon is. Nevezetesen úgy, hogy kimondja: nincs bűntett és nincs büntetés bűnösség nélkül. Nullum crimen, nulla poena sine culpa. Az államok büntető hatalmukat és büntetési jogukat eddig is indokolni szokták az erkölcsre való hivatkozással. A Javaslat ezt a filozófiai vagy politikai általánosság szintjét elhagyva büntetőjogi szinten, büntetőjogi szabály és előírás szintjén kötelező erővel fogalmazza meg. Érdemes ideiktatnom a nagy jogászi elmeéllel megfogalmazott rendelkezéseket.

„37. § A büntetőtörvényeknek oly megszegése, mely a megszegőnek sem szándékosság sem vétkes vigyázatlanság tekintetéből be nem számítható, büntetés alá nem vonatik.

38. § A büntetőtörvény elleni cselekvésnek, vagy mulasztásnak szándékosságát abból, hogy a bűntett csakugyan elkövettetett, törvényesen következtetni még nem lehet, hanem annak valósága az elkövetett törvényszegésnek körülményeiből lesz megítélendő.

39. § A büntetőtörvény elleni szándékos cselekvésnek vagy mulasztásnak mind azon bekövetkezett eredményei, melyek a törvényszegőnek célzatában voltak, szintén szándékosnak tekintendő.

40. § Ha valamely törvény által tiltott szándékos cselekvés véletlenül vagy tévedésből más személyt vagy tárgyat ért s nem azt, melyre a cselekvőnek czélzata irányozva volt, szándékosnak tekintetik a bekövetkezett eredmény: de csak a mennyiben az a sértett személynek vagy tárgynak tekintetéből súlyosabb bűntettet nem foglal magában, mint lett volna, mely a cselekvőnek czélzatában volt.

41. § Ha valamely cselekvésből vagy valamely kötelesség elmulasztásából jogsértés származik, melyet a cselekvő vagy elmulasztó épen nem szándéklott, de köztapasztalásnál vagy különös tárgyismeretnél fogva előreláthatott s kikerülhetett volna, a miatt a törvényszabta esetekben vétkes vigyázatlanság tekintetéből fog büntettetni.

42. § Súlyosan vétkessé teszi a vigyázatlanságot: 1. Midőn a sértést okozó cselekvésnek vagy mulasztásnak lehetős veszélyességét belátta ugyan, de azt könnyelműleg vagy következéseivel nem törődve, még el is követte. 2. Midőn cselekvése vagy mulasztása annyira veszélyes volt, hogy az abból származható törvénytelen eredményt némi figyelem mellett beláthatta volna. 3. Midőn azon cselekvés vagy mulasztás, melyből a jogsértő eredmény következett, már magában törvényellenes volt. 4. Midőn a sértést okozó tárgyismereténél vagy viszonyainál fogva, cselekvésének vagy mulasztásának veszélyességét különösen beláthatta, vagy annak káros következéseit elháríthatta volna. 5. Midőn állapotjánál fogva, különös gondosságra és megfontolásra lett volna köteles. 6. Midőn cselekvésében valaki által tettének következéseire figyelmeztetve volt. 7. Midőn a sértést okozó, oly körülmények között, melyek figyelmét különösen megkívánták, megrészegedett.

43. § Kevésbé vétkes a vigyázatlanság, midőn a cselekvéssel vagy mulasztással, annak törvénytelen eredményei csak távolabbi kapcsolatban állottak, azoknak bekövetkezését a sértést okozó valószínűnek nem tartotta.

44. § Ha valamely törvény elleni cselekvésnek vagy mulasztásnak bekövetkezett eredménye súlyosabb, mint amit a cselekvő czélba vett: azon tettre nézve, mely czélzatában volt, szándékosság, a szándékán kívül bekövetkezett eredményre nézve pedig, vétkes vigyázatlanság fog neki beszámíttatni.”

Az erkölcsi alapon jogi előírások útján történő beszámítás olyan újítás, amelynek részletszabályaiból logikusan levezethető az arányos büntetés alapvető felelősségrevonási szabálya.

d) Az arányos büntetés konkrét szabályait törvény szabályozza a Javaslat szerint. Ez a bíró mérlegelési jogkörét meghatározza ugyan tartalmában, de ez lényegében nem más, mint a puszta retorzión való túllépés és a méltányossági alapon történő büntetés elve. Megérdemelt, arányos büntetés: a kor általánosan uralkodó felfogásához képest jelentős újítása a Javaslatnak. Érdemesnek tartom ezen szabályait is ideiktatni.

„82. § A beszámítás annál súlyosabb:

Minél több gonoszság látszik ki a törvényszegőnek cselekvéséből.
Minél alacsonyabbak voltak indító okai.
Minél több akadályt kellett legyőznie, hogy tettét elkövethesse.
Minél több készületeket tett, s minél gondosabban kereste arra az alkalmat.
Minél több álnoksággal vagy vakmerőséggel követte el a törvényszegést.
Minél szorosabb és szentebb kötelességet sértett meg.
Minél közelebbi viszonyban állott a megsértettel.
Minél erősebb és hatalmasabb volt a törvényszegő.
Minél gyengébb, tehetetlenebb és szegényebb volt a sértett fél.
Minél inkább megcsalta törvényszegése által másnak bizodalmát.
Minél inkább beláthatta miveltségénél fogva tettének rosszaságát.
Minél nagyobb a törvényszegőnek bünbeni megrögzöttsége.
Minél nagyobb az okozott kár.
Minél veszélyesebb volt a törvényszegés az egyesekre és a közbátorságra nézve.
Minél inkább olyan volt a tett, hogy azt elhárítani vagy kinyomozni nehéz.
Minél nagyobb volt az elkövetés alatti és utáni kegyetlenség.
Minél bontránkoztatóbb volt a törvényszegés.

Enyhíti ellenben a beszámítást:

Ha a törvényszegő más által csábíttatott el.
Ha a sértett fél által különösen ingereltetett.
Ha a törvényszegés olyan által parancsoltatott, kinek engedelmességgel tartozott.
Ha midőn egyenesen tőle függött, kisebb haszonnal is megelégedett.
Ha bűntársait nagyobb bűn elkövetésétől visszatartani igyekezett.
Ha mielőtt bűne felfedeztetett, azt maga önként feljelenti.
Ha az okozott kárt, mielőtt a büntető eljárás megindíttatott, teljesen megtéríti.”

A valóságra való nyitottságot ezekben a szabályokban azért tartom figyelemre méltónak, mert olyan tekinteteket vesz figyelembe, amelyek a dogmatikai fogalomgyártó későbbi jogfejlődésében teljesen elvesztek, és csak később, a 20. század törvényeiben jelennek meg intézményesen. Például az önkéntes jóvátétel, a tevékeny bűnbánat. Vagyis az osztó igazságszolgáltatás helyett, illetve mellett a helyreállító igazságosságot.

e) Már utaltunk rá, hogy az 1792-es Büntető Javaslat nem lett törvény, de eszmei rokonsága a felvilágosodás eszméivel kétségkívül megállapítható. Ezeket az eszméket liberális rendezettséggel a Javaslat továbbviszi. Érdemes felidéznünk, hogy a felvilágosodás korának nagy büntetőjogászai, akik nem alkottak ugyan törvényt, de büntetőjogi koncepciót és elméletet kifejtettek, mint amilyen Beccaria, hatással voltak a magyar jogi gondolkodás reformereire. Filangieriről köztudott volt korában, hogy a respublica és a polgári szabadság nagy képviselője volt.

Az 1792-es Javaslatot ellenőrző Ferenc királyról elmondottuk, hogy a magyar rendi alkotmánnyal kiegyezve minden haladó eszme esküdt ellensége volt. Erre megvolt a jó oka: a francia forradalom, a Martinovics-féle összeesküvés és a napóleoni háborúk. A törvénycenzúrát is alaposan megszervezte és személyesen gyakorolta. Az udvari kancellária a Javaslatról felterjesztést szerkesztett. Igen éber volt a kancellária: a Javaslat számos rendelkezését ugyanis azzal szedi ízekre, hogy melléhelyezi Filangieri idézeteit. Az ő munkája viszont tiltott könyv az országban. A bírálat szerint a Javaslat nagyon radikálisan újít, mert nem veszi figyelembe, hogy mi volt Magyarországon bűncselekmény és mi nem, továbbá demokratikus elveket követve a „társadalmat eggyé kívánja gyúrni”. A Javaslat vétke még, hogy a törvénykönyv politikai részét elszakítja az alkotmányi törvényektől.

Ennél klasszikusabb tanúság talán nem szükséges az olasz államjogtudós hazai befolyása tekintetében. Megjegyezzük, hogy a Javaslat latin nyelven íródott és példányait bevonták.

f) Miközben közállapotainkat és közjogunkat a rendiség uralta, a Javaslat egyértelműen a jogegyenlőség és a törvény előtti egyenlőség elvei szerint fogalmazza meg szabályait. Ebben nemcsak az a figyelemre méltó, hogy a jobbágyot a büntetőjogi felelősség tekintetében mintegy beveszi az alkotmány sáncaiba, polgári szabadságát tételezi, hanem az is, hogy egyúttal a büntetőjog hatókörébe vonja a privilegizált osztályokat. Amit később az 1848-as forradalmi törvények kimondanak, azt a Javaslat megelőlegezi és büntetőjogilag tételezi. Ez egyedülálló jogelvi megoldás azokban az országokban, ahol a polgári demokrácia „rendszerváltása” még nem történt meg. Az eszme jogi tétellé lőn!

g) Nem vagyok morálfilozófus, ezért csak annyiban érintem az individuálerkölcs és közösségi erkölcs antinómiáját, amennyiben ez a büntetőjog szempontjából releváns. Márpedig az. Nem vitás, hogy a klasszikus kapitalizmus kulturális környezetének az individuáletika kedvezett, míg a 19. és 20. század fordulója a közösségi erkölcs dominanciáját hozta magával. Ez különösen szembetűnő éppen a legszemélyesebb jogok területén, nevezetesen a tulajdonjog területén, a tulajdonnal való szabad rendelkezés területén. Közismert jogtörténeti tény, hogy a német birodalmi jogban milyen strukturális átrendeződést hozott a nagy jelszó: Gemeingut geht vor eigengut.

Ezt azért vetítem előre, mert azt szeretném bizonyítani, hogy a klasszikus kapitalizmus kultúrájának liberális szabadságfelfogása a jogban is és a társadalomelméletben is a személyes autonómiát hangsúlyozta, és az állami, főhatalmi intervenciót az egyéni, személyi szabadság garantálása érdekében korlátozta. A kollektív szabadságok ezzel szemben olyan politikai jogokra koncentráltak, amelyek a demokráciát társadalomszervező elvvé tették. Azt akarom tehát a magyar reformkor Javaslata kapcsán mondani, hogy az egyén szabadságjogainak támogatására az individuáletika alkalmasabb volt.

Ez viszont csak úgy volt lehetséges, hogy a felvilágosodás felszabadító szabadságeszménye, a humanizmus együtt járt az individualizmus érzelmi világával. A humanizmus szinte magában foglalta a szabadságot és egyúttal az ember, az egyén méltóságát. A méltóság még ugyan nem volt tételes jogi vagy alkotmányjogi szabály, de a jogi védelemnek mégiscsak tárgya volt például a becsületvédelem révén. Szekfű Gyula részletes elemzését ebben a témában mélyrehatónak tartom ugyan, mégsem idézem részletesen, csak röviden. „A nyugati világban csakúgy, mint a magyar előjogosok közt igen gyors léptekkel haladt előre egyrészt az individualizmus, minden egyéni élet megbecsülése, másrészt az általánosodó humanizmus hatása alatt az erőszaktól, a kényszertől tartózkodás, urbánusabb, finomabb érintkezési formák.”7

Ennek különös jelentőséget tulajdonítok. Mégpedig azért, mert a büntetőjog humanizálódása, civilizálódása éppen ezért mérhető a büntetési rendszerek általános enyhülésével, a testi és becstelenítő büntetések megszüntetésével. Nem véletlen ebből a szempontból, hogy a magyar büntetőjogászok legjava, így Angyal, Wlassics, Irk, Finkey, Fayer, Vámbéry a későbbi keletű, 1878-as Csemegi-féle törvényt azért bírálták, mert büntetési rendszerében jelentősen szigorított az 1843-as Javaslathoz képest. Ezt pedig a magyar hagyomány megtagadásának tartották és olyan megengedhetetlen elvi engedménynek, amelyet a német dogmatikai doktrinerség kísértésének való engedésként magyaráztak.

Irk Albert a jogtudósi közvélekedést fogalmazta meg, amikor tankönyvében a Javaslatot az akkor hatályos Csemegi kódexszel vetette össze. Ez utóbbiról szólva méltán állapította meg, hogy a külföldi törvényekkel összevetve példás rendszerezésű törvénykönyv. „De mindjárt hozzá kell tennünk, hogy korának későszülött gyermeke volt. Akkor jött ugyanis létre, amikor a büntetőjogi új irányok hajnalhasadása már megtörtént (a kriminológia hatására), s amikor rövidesen a társadalom biztosítását szolgáló kriminálpolitika új eszközöket hozott javaslatba a bűntettesek új osztályaival szemben. A kódex kétségkívül nem eredeti, nem a 43-as javaslatok továbbfejlesztése s így nem is nemzeti, hanem külföldi, főleg német hatás terméke. Ebből ered sok helyen erősen általánosító jellege, a bírót túlságosan dogmatizálásra késztető természete. Életbeléptének kezdő szakaszában enyhesége miatt támadták (ld. különösen a várpalotai gyilkosság és Majláth országbíró gyilkosságának eseteit), utóbb pedig éppen szigorúsága miatt. Egyik főhibája a büntetési rendszerének túlságos bonyolultsága, a mellékbüntetések rendszertelensége s az 5–10 éves minimumok szigorú volta. De két főhibája a fiatalkorúak és közveszélyes egyének megítélésében való nemtörődömsége.”8

h) A büntetési rendszerek sarokköve a halálbüntetés. Évszázadokon keresztül minden európai jogrendszerben a halálbüntetés rendes büntetési nem volt, úgynevezett poena ordinaria. Amíg létezik a botbüntetés, testcsonkító büntetés és a büntetőeljárás bírósági szakaszában is szervesen betagolódik a kínvallatás (a tortúra), addig valóban nincs semmi rendkívüli a halálbüntetésben. A Javaslat Európa-szerte feltűnt és kitűnt a halálbüntetés kihagyásával a büntetési rendszerből.

Érdemes tehát néhány szót vesztegetnünk a halálbüntetés jogrendszeri helyének történeti előzményeire. Mária Terézia és II. József több rendeletben betiltotta. 1775 után pedig heves tanácskozásokat követően 1787-ben a Josefina megszüntette a halálbüntetést a monarchia egész területén. József nem a büntetési rendszer enyhítése miatt kívánta kiküszöbölni a halálbüntetést, mivel annak végrehajtása még a jelenlevők körében sem volt visszariasztó hatású. Egyébként ez volt a régi közkeletű felfogás és tapasztalat. Beccaria volt az, aki kifejtette: a pillanatnyi bármily súlyos malum nem riaszt el, ellenben a hosszas, tartós szenvedés éppen hosszas szemlélhetősége miatt igen. József ebben a kérdésben nem Sonnenfels tanítványa, aki a magyar büntetőjogászok felé is közvetítette Beccaria tanait, hanem egy kérlelhetetlen autokrata. Tudjuk ugyanis, hogy a halálbüntetést szabadságvesztéssel és hajóvontatással kívánta helyettesíteni. A tömlöcben csak kenyeret és vizet engedélyezett, megbélyegzést és rendszeresen ismétlődő botbüntetést. A hajóvontatás kegyetlenségére pedig mi sem jellemzőbb, mint az az adat, amely szerint egy fél év alatt 46 elítéltből csak 26 maradt életben. Hiszen sárban, vízben gázoltak, ruhát nem válthattak, a szabad ég alatt háltak leláncolva.

Három év múlva a Josefina Magyarországot illetően visszavonatott. A Karok és Rendek természetesen nem vették tudomásul a halálbüntetés megszüntetését, az igazság azonban az, hogy a magyar bírói gyakorlat csak gyéren él ezzel a jogosítvánnyal. Ez tükröződik az 1792-es Javaslatban, amiről korábban már szóltunk. A Javaslat ugyanis csak hat bűncselekményre tartja fenn ezt a büntetésnemet. Itt teszem szóvá, hogy a fiatalkorúakra a javító házat írja elő és nem engedi meg a megbélyegzést. A Bizottmánynak idevágó indoklása úgy szól, hogy a bosszú „semmi esetre sem lehet a büntetés tárgya, a törvények szentségéhez pedig egyáltalán nem illenék, különösen a bíró emlékezzék meg arról, hogy teljes tökéletességet az emberektől követelni nem lehet, s hogy a vádlott is polgártársa és embertársa”.9 Ebben a természetjogi felvilágosodott humanizmus érveit kell látnunk.

A sors iróniája, hogy a magyar rendek nem észlelték a halálbüntetés megszüntetésében rejlő lehetőséget. Azt ugyanis, hogy ez Magyarország politikai szabadsága szempontjából milyen kiváló alkalom. Politikai perben sem volt ugyanis alkalmazható, és így József rendelete a politikai szabadság garanciája. Ugyanis a felségsértés, ami a politikai perek jogalapja volt, még mindig a Szent István által adott definíción nyugodott. Ez pedig megmaradt a maga kezdetlegességében. Ahogy a tortúrát megszüntethették az 1790. évi XLII. törvénnyel, ugyanúgy megszüntethették volna a halálbüntetést is a politikai perekre kiható hatállyal. A Rendek azonban a jobbágyságot fegyelmező erőként fogták fel, és erre minden alapjuk meg is volt, hiszen a Horia–Closca- és Crisan-féle parasztlázadás pont ekkor tört ki. Maga II. József is elvei felfüggesztésével hozzájárul a kerékbetörésükhöz. A Rendek tehát a jobbágylázadások megfékezésére fordították figyelmüket. Más történt azonban. A nemességre sújtott le a politikai pallos: a meg nem szüntetett halálbüntetés a Martinovics-összeesküvés kapcsán hét olyan egyént végeznek ki, akik az akkori Magyarország legtehetségesebb és legtanultabb emberei voltak. És miközben az összeesküvés szélesebb körű volt Ausztriában, mint nálunk, ott egyetlen halálbüntetést sem szabhattak ki József törvénye alapján. A magyar Curia viszont a hatályos törvény szerint ítélkezett, ami ignorálta a halálbüntetés megszüntetését.

Fontoljuk meg, hogy a magyar Rendek milyen európai jogtörténeti esélyt mulasztottak el. A Habsburg-Lotharingiai dinasztia minden országában érvényes volt József halálbüntetést eltörlő rendelkezése. Utódja, a filozofikus beállítottságú uralkodó szerencsésnek érezte volna magát, ha a bátyja által kimondott abolíciót Magyarországon is érvényesülni látja. Éppen Magyarország erősítette volna meg és tehette volna általánossá az egész hatalmas birodalomban az abolíciót, és megfoszthatta volna epizód jellegétől. A dinasztia mindenütt visszavonhatta volna ugyanis az intézkedést, de az alkotmányos Magyarországon ugyanezt nem tehette volna. Az alkotmány nem engedte volna meg a visszavonást. A Rendek szűkkeblűsége, az alkotmány rendi jellege ennek akadálya volt, hiszen, mint láttuk, a jobbágyellenesség, a parasztlázadástól való félelem még abban a tekintetben is eltakarta látásukat, hogy saját politikai szabadságuk védelmében cselekedjenek, és az abolíció előnyeit az ellenük folytatható politikai perekben kihasználják.

Az 1843-as Javaslat elbukott, de koncepciója maradandó értékű volt, hiszen azt a büntetőjogi modellt képviselte következetes és rendszerezett formában, amelyet klasszikus büntetőjognak nevez a büntetőjog-elmélet. Deák igazságügy-miniszterként nem terjeszti be javaslatát az Országgyűlésnek, viszont a forradalmi törvényhozás megvalósítja mindazokat az alkotmányjogi reformokat, amelyek a polgári berendezkedés előfeltételei és amelyek alkotmányjogi előfeltevésként a Javaslatban szerepeltek. A klasszikus büntetőjog az 1878. V. törvényben fogalmazódik meg, minekutána megtörtént már a polgári államberendezkedés Magyarországon.

A büntető-eljárásjogi rendelkezések közül az akkuzatórius rendszer bevezetése volt úttörő jelentőségű. Ez a rendszer az úgynevezett inkvizitórius rendszert váltotta volna fel. A polgári szabadságnak ebben a korban ez a rendszer azért kedvezett, mert egyrészt a rendőri-nyomozási nem nyilvános és hosszadalmas eljárást háttérbe szorítja a bíróság előtti ügydöntő vádképviselettel és nyilvánossággal. A szabadságkorlátozó eljárási kényszerintézkedések a vádról döntő bíróság hatáskörében maradnak, és így az egyén szabadságának bírói garanciája sokkal hatékonyabb és sokkal hatásosabb.

5. A magyar jogtörténet a kiegyezés előtörténetének taglalásában az Országbírói Értekezletnek szerepet tulajdonít ugyan, de egy nagyon fontos körülményt homályban hagy. Arra gondolok, hogy az Értekezlet abban a kérdésben döntött, hogy az oktrojált osztrák törvények érvényesek és hatályosak-e hazánkban, avagy a „régi magyar törvény”, beleértve a forradalom törvényi aktusait is. Ez az első eset hazánkban, hogy bírói fórum dönt: mi a hatályos és érvényes törvény. Lényegében tehát alkotmánybírósági karakterű hatáskörben járt el az Országbírói Értekezlet.

Az Értekezleten ott találjuk Deák Ferencet is. Ő azt javasolja, hogy az osztrák büntető törvénykönyv és büntető perrendtartás helyett ne a régi, 1848 előtti gyakorlatot fogadják el, hanem az 1843–1844-es Javaslatot. Ráth György Deák érvelését összefoglalóan imigyen adja elő: „Ő is szükségesnek tartja a büntető törvények szigorúságát, de legyenek a törvények lehetőségig határozottak, pontosak, zárjanak ki minden önkényt és legyenek világosak, úgy hogy azokból az önkény vagy rosszakarat hurkot ne készíthessen az ártatlan polgárok nyakára, az álladalom oltalmának ürügye alatt ne használhassa azokat méltatlan eszközül politikai célok kivitelére. A Javaslatokat behozhatónak véli, mert annak rendelkezései olyan lehetőségig határozottak, hogy az állam és a polgárok közbiztonsága egyaránt meg van védve, s a törvény előtti jogegyenlőség szorosan meg van tartva. Egyébként pedig az ország megbízottai dolgozták ki és így nem idegenszerű, a közszükségnek, a kor igényeinek és a demokratikus alkotmány szellemének pedig jobban megfelelnek, mint a régi magyar törvény.”10

A magyar jogtörténet számon tartja, hogy az 1870-es években Deák és Csemegi tanácskozásokat tartott a büntetőjogi kodifikációról. Elmondhatjuk tehát, hogy Deák Ferenc nemcsak a közjogi kiegyezést, hanem a büntetőjogi kiegyezés alapvonásait is megalapozta.

Ez a „kiegyezés” a büntetőjogban a klasszikus büntetőjogot jelenti. Szerintem ugyanis a bevett és szokásos értékelés szerint a Csemegi kódex képviseli a klasszikus büntetőjogot jogtörténetünkben. Az igaz, hogy a Csemegi kódex is kifejlett és főleg a német dogmatika által cizellált formában képviseli ezt a büntetőjogi iskolát. Iskolát mondottam, hiszem megalkotásakor már elméletileg igen rendszerezett formában létezett ez az irányzat. Irányzatként pedig a Csemegi kódex mintegy mintapéldánya ennek. Ez azonban nem zárja ki, hogy a Javaslat ne lenne a klasszikus büntetőkódexek első megjelenése büntetőjog-történetünkben.

6. Ahogy igaz az a közvélekedés, hogy a német büntetőjogi dogmatika erős hatást gyakorolt a Csemegi kódexre, az is igaz, hogy a Javaslat korban közelebb áll a klasszikus büntetőjog szellemi bölcsőjéhez, a humanista, felvilágosodási liberalizmushoz. Szerencsére birtokában vagyunk egy olyan szellemi alkotásnak, amire már eddig is több ízben hivatkoztunk.

Cesare Beccaria tagja volt a milánói Öklök Akadémiájának, melynek tagjai Itália társadalmának modernizálása érdekében teljes körű társadalmi-forradalmi reformokon gondolkoztak. Beccaria azt a megbízást kapta, hogy tárja fel a börtönrendszer visszásságait, barbárságát. A megbízásban szerepelt az a tanács is, hogy olvassa a francia és angol filozófusokat: Hume-ot, Locke-ot, Helvetiust, Voltaire-t, Montesquieu-t, Rousseau-t. 1764-ben jelent meg munkája Dei delitti et de poene címmel. (Több magyar fordítása is van, a legutóbbi Madarász Imre munkája, amely 1989-ben jelent meg.) A mű a modern igazságszolgáltatás rendszerét dolgozta ki. Éppen akkor jelent meg, amikor élénk viták folytak arról, hogy az emberek, avagy a jog uralma-e a kívánatos. Beccaria a joguralom rendszerét dolgozta ki a büntető igazságszolgáltatás számára.

Sommás összefoglalásban a következő alapelveket javasolta a Bűnökről és büntetésekről szóló műben:

– A törvényeket arra kell használni, hogy általuk tartsák fenn a társadalmi szerződést. „A törvények azok a feltételek, amelyekkel független és magányos emberek a társadalomban egyesülnek, megunván azt, hogy az örök háborúskodás állapotában éljenek, és hogy olyan szabadságot élvezzenek, amelyet feleslegessé tesz megőrzésének bizonytalansága. Ők feláldozták ennek egy részét, hogy biztonsággal és nyugalommal élvezhessék a maradékot.”

– Csak a törvényhozók alkothatnak törvényeket. „Csak a törvények mondhatnak ki büntetéseket a bűnökért, s ez a hatalom csakis a törvényhozót illeti meg, aki egy társadalmi szerződéssel egyesített társadalmat képvisel.”

– A bírák csak a törvénnyel összhangban szabhatnak ki büntetést. „Semelyik bíró (aki a társadalom tagja) nem szabhat ki igazságosan olyan büntetést ugyanazon társadalom egy másik tagjára, amit nem törvények írnak elő.”

– A bírák nem értelmezhetik a törvényeket. „Még a törvények értelmezésének joga sem illeti meg a büntetőbírákat, ugyanazon okból kifolyólag, amiért nem törvényhozók […]. Minden embernek megvan a maga nézőpontja, minden embernek más-más időben másmilyen is. A törvény szelleme tehát egy bíró jó vagy rossz logikájának, könnyű vagy rossz emésztésének eredménye lenne.”

– A büntetésnek az öröm/fájdalom elvén kell alapulnia. „A gyönyörűség és a fájdalom az érző lények mozgatói. Ha ugyanazon büntetés ját két olyan bűnért, amely különböző mértékben sérti a társadalmat, az emberek nem látják nagyobb akadályát annak, hogy a nagyobb bűnt kövessék el, ha azzal nagyobb előnyhöz jutnak.”

– A büntetésnek a tettől, a cselekménytől és nem az elkövetőtől kell függnie. „A bűnök egyedüli helyes mérője a nemzetnek okozott kár, ezért tévednek azok, akik a bűnök igazi mértékének elkövetőjük szándékát tekintik.”

– A büntetést a bűncselekménynek kell megszabnia. „Ha a geometria alkalmazható lenne az emberi cselekedetek végtelen és homályos kombinációira, kellene legyen a büntetésnek egy megfelelő skálája, amely a legsúlyosabbról a legenyhébbig ereszkedne alá.”

– A büntetésnek azonnalinak és hatékonynak kell lennie. „Minél gyorsabb a büntetés és minél közelebb esik az elkövetett bűnhöz, annál igazságosabb és annál hasznosabb. […] A büntetések gyorsasága hasznosabb, mert minél kisebb az időbeli távolság a büntetés és a gaztett között, annál erősebb az emberi lélekben ennek a két eszmének az összekapcsolása: bűn és büntetés.”

– Minden embert egyenlőnek kell kezelni. „A büntetések ugyanazok kell legyenek az első és utolsó állampolgárra.”

– A halálbüntetést el kell törölni. „A halálbüntetés tehát nem jog, se nem hasznos, se nem szükséges. A halálbüntetés olyan benyomást gyakorol, amely erejével nem helyettesítheti a gyors feledést, mely természetes az embernél a legfontosabb dolgokban is.”

– A vallomás kicsikarására alkalmazott kínzást el kell törölni. „Mindent összezavarunk, ha azt várjuk el, hogy a fájdalom legyen az igazság olvasztótégelye, mintha annak kritériuma egy szerencsétlen izmaiban és idegeiben lakozna. Ez a biztos módszer az erős gonosz felmentésére és a gyenge ártatlan elítélésére.”

– Meg akarjuk előzni a bűntetteket, ugyanis jobb megelőzni, mint büntetni. Ennek érdekében tegyétek, hogy „a törvények világosak, egyszerűek legyenek, és hogy a nemzet egész ereje annak védelmére összpontosuljon, s egyetlen része se használtassék annak megsemmisítésére. Tegyétek, hogy a törvények ne annyira az emberek osztályait, mint inkább magukat az embereket szolgálják. Végül a legbiztosabb, de legnehezebb eszköze a bűnök megelőzésének a nevelés tökéletesítése.”

A kor nagy francia filozófusa, Voltaire a munka francia kiadásához írt kommentárjában eszmei testvérének nevezte Beccariát. Műve a modern büntetőjog művelőinek szinte tankönyve, még akkor is, ha klasszikus felfogását meg kívánjuk haladni.

Az idézeteket nem véletlenül válogattam össze, mert ezek mintegy sűrítve foglalják össze a klasszikus büntetőjog jellegzetességeit. Ezért itt csak megismételném ezeket:

– A klasszikus büntetőjog kiindulási pontja alkotmányos: a hatalmi ágak megosztásának elvéhez ragaszkodva a bűncselekménnyé nyilvánítást és büntetéssel fenyegetést a törvényhozó kizárólagos hatáskörébe utalja, a büntetőjog kizárólagos forrása ezután egyedül a törvény, a büntetőtörvény.

– Az első olyan következetes büntetőjogi rendszer, amely kiindulási alapjának és legitimációjának az alkotmányos szabadságot, ennek védelmét tételezi.

– Következetesen kizárja a bírói önkényt, amennyiben nem ismeri el jogforrásként a jurisprudenciát. Ennek egyik fontos biztosítéka az analógia tilalma.

– A szabadságok védelme érdekében kialakítja az úgynevezett garanciális szabályokat, amelyek új törvénnyel sem módosítható alaprendelkezések.

– A jogegyenlőség tételezése olyan természetes eleme, hogy a törvény előtti egyenlőséget szinte nem is kell deklarálnia.

– Objektivista szemléletű, amennyiben tettbüntetőjog. Rendelkezéseinek alapja a cselekmény és nem az elkövető. Nem bűntettesekről, hanem bűncselekményektől védi a közösséget.

– Következetesen az eredményetika alapján áll, elvetve a szándéketikát és ezzel elkerülve a szubjektivizmust.

– Tettbüntetőjogként a büntetés korlátait a bűncselekményben határozza meg.

– Tettbüntetőjogként az arányos büntetés rendszerét alapozza meg.

– A büntetés lényegének a malumot, a hátrányt tekinti. Ennek alapja az érző-érzéki emberfelfogás.

– Az arányos büntetés elvéből következően a büntetésnek mindig határozottnak kell lennie.

– Felelősségfelfogásában a szabad akaratot, a szabadságban egyesült polgár választási autonómiáját tekinti.

– A büntetés hasznossága és hatékonysága a büntetéskiszabás gyorsaságától függ.

– A megtorlás eszméje (nem a bosszú) olyan osztó igazságszolgáltatást kíván, amelyben a bűn és büntetés eszméje, gondolata szükségképpen egybeesik.

– A megelőzés gondolatát az igazságszolgáltatáson kívülre helyezi, és ebben a nevelésnek, művelődésnek és iskolázásnak tulajdonít fontos szerepet.

A klasszikus büntetőjog alapeszméje a törvényesség, az egyéni szabadság és a társadalmi szabadság olyan rendszere, amelyben a büntetőjog az állam büntető hatalmát társadalmi felhatalmazás alapján korlátozza és legitimálja. A törvényes büntetőhatalom büntetőjoga a bűntettesek Magna Chartája.

7. A Csemegi kódexről már eddig is elég bőven szóltam, hiszen a magyar büntetőjog eszmei fejlődése szempontjából a Javaslathoz képest ez volt a rendszerezett büntetőjogi törvények másodika. Igaz, hogy csak a 19. század utolsó harmadában. És bár a Javaslathoz képest mintegy kiteljesítette a klasszikus büntetőjog liberális eszméit, mégiscsak későn született. Erről kívánok bővebben szólni, hiszen ez a kiteljesítés érdem ugyan, de egyúttal a későn születettség azt is jelzi, hogy a század tudományos-kulturális fejlődésének eredményeit nem hasznosította, hanem azoktól elmaradt. Elmaradva beteljesítő alkotás. Míg a Javaslat büntetőjogi szempontból megelőzte korának alkotmányjogi-közjogi fejlődését és ezen utóbbiak átalakításának is eszközéül szolgált, addig a Csemegi kódex közjogi-alkotmányjogi szempontból az együttes szinkronfejlődés megtestesítője. Ugyanis a kiegyezést követő polgári államberendezkedés szerves része volt. Részese annak a történelmi társadalmi-politikai folyamatnak, amelynek keretében a parlamentáris rendszerben a bírói hatalom elválik a politikai-törvényhozói hatalomtól csakúgy, mint a végrehajtó kormányhatalomtól és közigazgatástól. Az úgynevezett bírósági fórumrendszer, bírósági szervezet mellett kiépül az igazságszolgáltatás ügyészségi szervezetrendszere és büntetés-végrehajtási szervezetrendszere is. Sőt, megszületik a közigazgatási bíráskodás is, ami – igaz, ami igaz – a polgári berendezkedésnek Európában is ugyancsak késői fejleménye. Ezt az utóbbit azért említem meg, mert a mai jogállam fogalmának részleges megjelenési formáját üdvözölhetjük benne, hiszen alapja annak a jogi eszmének kialakulása volt, mely szerint a közigazgatás működésének alapjává is a törvényt kell tenni, és az eseti ügyekben eddig követett diszkrecionárius jogkört korlátozni kell. A törvényes büntetőhatalom és a törvényes közigazgatás véleményem szerint a polgári államiság legfejlettebb modellje.

Mindezt azért bocsátottam előre, mert a közvélekedés a Csemegi kódexet tekinti a klasszikus büntetőjog koncepciózus megjelenésének. Szerintem azonban a Javaslat volt az. A közvélekedés, amikor a Csemegi kódexet értékeli és összehasonlítja a Javaslattal, állandóan azt hangsúlyozza, hogy a Javaslat a „magyar” jogfejlődés terméke. Ez azonban tévedés. Ugyanis ez az érvelés azt is tartalmazza, hogy a Javaslatot megelőzően a büntetőjogban „nincsen talpkő és nincsen egy lat filozófia sem”. A magyar büntetőjog állapotának ez a jellemzése, vagyis a széttagoltság, esetlegesség, a bírói önkény, a kegyetlenség, a rendiségből következő egyenlőtlenség az „igazság kiszolgálásában” nem tekinthető olyan magyar jellegzetességnek, aminek a Javaslat betetőzése volna „magyarságban”.

Valójában a Csemegi kódex nem eszmeiségében volt korszerűtlen, hanem abban, hogy keletkezési körülményei között nem vetett számot a bűnözés alakulásában bekövetkezett változásokkal. Ezekkel a változásokkal nem a büntetőjog, hanem egy új tudományszak foglalkozott. A kriminológia. Már említettem, hogy minden büntetőjogi rendszernek van többé-kevésbé tudatos emberképe és társadalomképe. Ennek részleteit jól láttuk a klasszikus büntetőjogot befolyásoló koncepciók felvilágosodás kori eszményeiben, illetve a francia enciklopédisták eszméiben. A lényeget illetően ezek természetjogi alapú társadalmi szerződéselméletre alapozódtak, ebből vezették le az egyén szabadságeszméjét, szakítottak az eredendő bűn eszméjével, az embert társadalmi viselkedése szempontjából születésétől „tabula rasának” hitték, és az ember viselkedését az öröm/fájdalom elvére vezették vissza. Azt mondhatom, hogy spekulatív-filozófiai előfeltevésekből indultak ki. Ugyanakkor azonban éppen a klasszikus büntetőjog virágzása és működése időszakában jelenik meg a szociológia, mint az emberi társadalommal foglalkozó tudomány, a morálstatisztika, mint a társadalomra nézve károsnak hitt viselkedésformák tömegjelenségeinek sztohasztikus vizsgálati formája, megjelenik a biológiai evolucionizmus, az ember biológiai-fiziológiai tanulmányozása, a kulturális antropológia, a kísérleti pszichológia, a tudományos lélektan.

Az empirizmus, az evolucionizmus, a pozitivizmus a 19. század utolsó harmadában jellegzetes tudományos gondolkozásmódot jelentett. Ennek hatására kezdte a kriminológia a kriminális viselkedés elméleti tanulmányozását. Maga a kriminológia Garofalo javaslatára kezdi a bűnöző viselkedést önálló tudományszakként kutatni. A kor pozitivista szellemének megfelelően a kriminológia determinista módon közelített a bűn okaihoz, és etiológiaként, vagy biológiai vagy társadalmi determinizmussal magyarázta a kriminális tetteket. A különböző elméletek részleteiben nem kívánok elveszni, hiszen ezek többé-kevésbé ismertek. Összefoglalóan csak arra utalok, hogy Lombroso bűnöző emberétől, Tarde utánzó emberén át, Ferri bűnöző módon alkalmazkodó emberéig egy sor elmélet magát a bűntettest vizsgálta, és ezzel jelentős fordulatot alapozott meg a büntetőjogi elméletben: a tettbüntetőjog helyére a tettes-büntetőjogi szemléletet helyezte. Csak utalok rá, hogy a végtermékig – a bűntettesig – eljutó determinista magyarázatnak számos elmélettörténeti jelentőségű változatát ismerjük. Így például Marx tanulmányát a kapitalizmus–pauperizmus–bűnözés összefüggéseiről, Engels könyvét az angol munkásosztály helyzetéről, amelyben a bűnözést az adott viszonyok elleni spontán lázadásként értelmezi, Lacassagne elméletét a társadalmi-gazdasági folyamatoknak és a bűnözés folyamatainak kapcsolatáról, Durkheim anómiaelméletét, amely a normatív rendszer bomlásával magyarázza a bűnözés szükségszerű folyamatait. Végül megemlítem a kor legsikeresebb dinamikus személyiségelméletét, a pszichoanalízist, amely a bűnözést a társadalmi viselkedésbe transzportált neurózisként értelmezi. Mint látható, a determinációs folyamat feltárása egyúttal a bűnözésértelmezésben is jelentős változást hozott. Abban nevezetesen, hogy a bűntetteket már nem egyszerűen jogi jelenségként fogják fel, hanem az egyéni és társadalmi viselkedés különböző formáinak, variánsainak. Megszűnik a bűntett és a bűnözés jogsértésként való szemlélete. A természetes, naturális bűnözés helyére odalép a társadalmi érdekből, osztályérdekből vagy rétegérdekből kriminalizáló jogalkotó politikai hatalom képzete. Ezzel pedig a jog és a büntetőjog szociológiai vizsgálata is porondra lép.

Ez a sokoldalú tudományos vizsgálódás hogyan hatott a büntetőjogra? Elképzelhető-e, hogy bármelyik kriminológiai elmélet közvetlenül, direkt módon beépíthető a büntetőjogi szabályozásba? Mivel erre sehol nem kerül sor, azt kell mondanunk, hogy nem. Mégpedig azért nem, mert időközben a büntetőjog kidolgozta a maga kategóriarendszerét, és csak ennek közvetítésével, ennek szűrőjén át gyakorolhatott hatást a pozitív jogi szabályozásra. A kriminológia, a jogszociológia és a büntetőjogi dogmatika együttes ismereteinek kezelésére jelenik meg a kriminálpolitika mint új tudományszak. Ennek kifejezett feladata a büntetőjog-alkotási tevékenység konceptuális befolyásolása, illetve megalapozása. Német jogterületen és nálunk ennek intézményesült formái alakulnak ki: tudósokat vonnak be a kodifikáció elméleti előkészítésébe. A német Vergleichende Darstellung és a magyar Igazságügyi Javaslatok Tára a mintapéldánya.

A büntetőjogi újítások és reformok büntetőjog-elméleti közvetítő csatornáinak jelentőségéről beszéltem az imént. Közelebbről arról van szó, hogy a konceptuális újításoknak a büntetőjog-elmélet normatanában, cselekményelméletében és büntetéselméletében kell változásokat előidézniük. Részletekre még később kitérek, itt csak jelzem, hogy a klasszikus büntetőjog hosszú ideig a kanti jogfelfogást követte, majd kiegészült a Bindig képviselte materiális normatannal, hatással volt rá a tiszta jogtan, a realista jogtan, majd az alkotmányos büntetőjogi normák eszméje. A cselekménytan az emberi viselkedés szerkezetéből indult ki felkínált modellek alapján, és így a biopszichikai parallelizmuson, majd a finális cselekményelméleten keresztül jutott el az antropológiai-ontológiai cselekményfogalomig. A felelősségelméletben viszonylagos állandóság szemtanúi lehetünk: a szabad akarat elmélete a maga filozófiai-erkölcstani tartalmában közvetlenül meghatározni látszik a jogi álláspontot, és lényegében a bűnösségi alapú, illetve objektív beszámítás alapú felfogásban kettőződik, a büntetéstan pedig a büntetés és a biztonsági intézkedések kettős modellje körül szóródik, illetve a kezelés és fegyelmező büntetés kettősségét mutatja.

8. Ezek előrebocsátása után térjünk vissza a Csemegi kódexet követő korra. A századforduló időszakában a magyar kriminológiai kutatások fellendülnek, és többek között az impozáns teljesítményű statisztikai rendszernek hála, rávilágítanak a bűnözés alakulásában tapasztalható lényeges változásokra. A változások lényegében a bűnözés tömegessé válását mutatják, de ezen belül is lényeges szerkezeti változások tapasztalhatók. Növekszik a fiatalkori bűnözés, megjelenik a városi bűnözésen belül az üzletszerű, szokásszerű bűnözés, megjelenik az alvilág, a bűncselekmények különböző típusaira specializálódott bűntettesek csoportja, és feltűnően növekszik a visszaeső bűntettesek létszáma. Ezek kényszerítő hatására a kriminológiai megalapozású pozitivista büntetőpolitikai koncepció válik a büntetőjogi reformok alapeszméjévé. Ez az eszmei-elméleti kötődésű koncepcióváltás egyértelműen, kifejezetten jut kifejezésre a kodifikációs tervekben és tervezetekben, majd a büntető törvényhozásban. Most ezt veszem szemügyre.

A magyar igazságügyi kormányzat néhány évvel a Csemegi kódex hatálybalépése után tervbe vette a büntetőjogi rendszer teljes revízióját. Ez is azt mutatja, hogy a klasszikus büntetőjog eme mesterműve későn született, mégpedig akkor, amikor a büntetőjogi elmélet a kriminológiai kutatások eredményeire is figyelemmel új büntetőpolitikai koncepciókat érlelt ki. Ezek a koncepciók számot vetettek azzal, hogy a 19. század utolsó harmadában a társadalmi-gazdasági viszonyok hatására a bűnözésben jelentős változások álltak be, másrészt az államhatalom feladatai tekintetében is új jelenségek körvonalazódtak. Az új viszonyokkal való szembenézés, új elméletek megjelenése Európa-szerte tapasztalható, és ebben a szellemi folyamatban a magyar büntetőtudomány képviselői is jelen vannak. A különböző nemzetközi kongresszusokra utalok, ezen belül pedig különösen a Nemzetközi Büntetőjogi Társaság megalakulására, továbbá a Fiatalkorú Bírák Nemzetközi Egyesületének felállására, amelynek kezdeményezője és első elnöke egy magyar bíró, Német Péter volt.

Az 1908-as és 1913-as büntetőjogi reformjavaslatok kapcsán mondotta a parlamenti vita bevezetéseként Balogh Jenő professzor, akkori igazságügy-miniszter: „Az évtizedekre visszanyúló számos nemzetközi kongresszuson a tudomány és a szociálpolitika kiváló képviselőitől megvívott irodalmi harc eredményei ma már kétségtelenül megállapíthatók. Becses eredmény, hogy szigorúan elkülönült a megoldásra váró kérdések két, egymástól elvileg különálló része. Az egyik megoldás az általános szociálpolitikára vár: ez a gyönge, beteg, vagy munkaalkalom híján szűkölködő koldusok és csavargók munkával ellátása, támogatása és gyógykezelése. E csoporttal szemben a büntetőpolitikának semmi teendője nincs. A kérdés másik részét ellenben az államhatalom kényszerítő beavatkozásával, megfelelő büntetőjogi rendszabályokkal kell megoldani: a feladat e téren a fiatalkorúak nevelése, a munkakerülők rendes életmódhoz szoktatása és munkára nevelése.”11

A büntető jogtudomány kriminológiai gondolatoktól inspirált művelői, a társadalomtudósok és a politikusok számos nemzetközi kongresszuson tárgyalták a bűnözés és büntetőpolitika kérdéseit. Erre utalt az igazságügy minisztere. Ezt azért érdemes figyelembe venni, mert a tudomány és kultúra nemzetközi intézményeinek van hatása a büntető törvénykezésre, és nem egyszerűen az érdekeltek irodalmi munkásságának ismerete, vagy kölcsönös ismerete. Nemzetközi társaságok és nemzetközi kongresszusok az új büntetőjogi és büntetőpolitikai eszmék fórumai. Tárgyuk szempontjából az első a római tanácskozás 1885-ben a börtönügyről.

A római kongresszus arról szólt, hogy a közjótékonyságot megfelelően szervezni kell, s ennek keretében mindenki számára egyéni képességeinek megfelelő munka útján biztosítani kell a tisztességes megélhetés feltételeit. Másfelől viszont, aki a közjótékonyság ily szervezése mellett csavargó életmódot folytat, dologházakban teljesítendő kényszermunkával sújtandó.

Ezt követően az 1890-es antwerpeni patronázs kongresszus hangsúlyozta az államhatalom és társadalom ama jogát, hogy a koldusokkal és csavargókkal szemben a megelőzés kényszerítő eszközeit alkalmazhassák. A közjótékonyságot és a patronázs tevékenységet, valamint az egyéb hatósági és társadalmi közjótékonyság tevékenységét hatóságilag is szervezni kell. A profilaxis leghatásosabb eszközének mondották a nagyvárosok „szűkölködő elemeinek vidékre való kiköltöztetését, továbbá az alkoholizmus elnyomását”.

A párizsi börtönügyi kongresszus elfogadta az antwerpeni tanácskozás ajánlásait, de rámutatott arra is, hogy a csavargók és a koldusok csoportjai közt jelentékeny különbségek vannak, és ezt az elbánásban érvényesíteni kell. Eszerint: a betegeket és gyöngéket támogatni kell, amíg a megélhetéshez szükséges eszközökhöz elég erősek nem lesznek; az alkalmi csavargókat és koldusokat munkakényszerrel egybekötött menhelyeken kell elhelyezni; a szokásos csavargókat és koldusokat a visszaesés megakadályozása érdekében bírói ítélettel dologházakba kell beutalni. A beutalás hosszú időre vagy egészen életfogytig tartson. Kihelyezésük csak akkor legyen lehetséges, ha remény van tisztességes életvitelükre. Kiemelték, hogy a dologház nemcsak a megtorlás eszköze, hanem a munkakerülők társadalmi életre való alkalmassá tételére (réclassment) is alkalmas eszköz. Az egymást követő két ličge-i patronázs kongresszus (1894 és 1898) szerint az alkalmi, enyhébb esetekben tűrni kell a viselkedést, és nem büntetni, hanem segíteni szükséges.

A Nemzetközi Büntetőjogi Egyesület 1893-as párizsi, majd 1905-ös hamburgi nagygyűlésén a munkakerülés kérdését a közveszélyesség egyik megjelenési formájának tekintette, és a direkt, azonnali hatósági beavatkozással szemben Garcon megfontolásait is számításba vette, aki az egyéni szabadságot féltő aggályainak adott hangot. Kompromisszumos megoldásként a büntetési és biztonsági intézkedések párhuzamosságát javasolták, nem zárkózva el a szociálpolitika megelőző eszközeitől sem. Végül az 1910-es washingtoni kongresszus amerikai praktikussággal így tette fel a kérdést: Mit tegyünk a csavargás és koldulás ellen? Milyenek legyenek a dologházak? Az ajánlások a dologház határozatlan időtartamra szóló bevezetését szorgalmazta, és részletes szabályokat ajánlott a dologházak élet- és munkarendjére.

Ne feledjük: a 19. és 20. század fordulójának időszakát írjuk. A klasszikus büntetőjog jó néhány eszméjével való szembefordulás és szakítás nagyon is tudatos törekvése volt az új büntetőjogi kodifikációnak. Mivel témám a büntetőjogi eszmetörténet és ennek kulturális-tudományos gyökerei, szükségesnek tartom a tudatos eszmeváltást autentikusan bemutatni. Ezért részletesen idézek a kodifikációs koncepcióból.

„Az európai államok büntetőjogát szabályozó legtöbb tételes törvény azokon az alapelveken nyugszik, amelyek a XVIII. század szellemi forradalmának vívmányaként elsősorban a francia code pénalban jutottak érvényre. Ezek az alapelvek a következők:

a) A törvényhozó (elvileg) csak külső tett miatt állapíthat meg büntetést, mégpedig csak az esetre, ha e tett akár az állam vagy társadalom, akár valamely magánszemély jogait vagy érdekeit sérti.

b) A bíró adott esetekben csak olyan külső tett miatt büntethet, amelyet a törvény már elkövetése előtt büntetendőnek nyilvánított.

c) A büntetést a bűnösség súlyához arányosítva (szabadságvesztés büntetéseknél), határozott időtartamban kell kiszabni.”

Az a reform, amely ezen elvek alapján megvalósult, az elmúlt századok kegyetlen és igazságtalan jogszolgáltatásával szemben a büntetőjog történetében emberiesebb, igazságosabb s a jogegyenlőség követelményeinek inkább megfelelő korszakot alkotott.

A reform nagy történeti értékéből nem von le semmit, s a megelőző rettenetes embertelenségek és igazságtalanságok visszahatásaként könnyen megérthető, hogy több irányban szertelen túlzásokba esett, s egyes figyelemre méltó szempontokat kellően nem értékelt. A büntetőjogban, melynek kodifikációjával egyébként az emberi jogok elnyomását eredményező hatalmi túlkapásokat oly eredményesen tudta korlátozni, sőt megszüntetni, akkor hibázott, amikor a jogegyenlőség gondolatából kiindulva a nem egyenlő büntetésekkel teljesen egyformán bánt. Amikor a bűntettest is joggal megillető szabadságjogok védelmére korlátozta a bíró szabadságát, a bűntettesek romlottabb és veszedelmesebb elemének kiszolgáltatta a társadalom érdekeit. Amikor nem annyira a bűntettest, mint inkább csak a külső tettet vette figyelembe, nem ismerte fel azt a veszedelmet, amelyet a bűntettesek fentebb érintett csoportjai tagjainak átlagának egyéniségénél fogva a társadalomra nézve magukban rejtenek.

Innét van, hogy azok a jogszabályok, amelyek egyenlő elbánásban részesítik az összes bűntetteseket, nem tudták meggátolni a kriminalitásnak és különösen a visszaesésnek a rohamos emelkedését. Könnyű belátni, hogy ugyanaz az állami visszahatás egészen más befolyással van az üzletszerű bűntettesre, aki évtizedekre kidolgozott tervekkel, vakmerő gonoszsággal és minden jogos érdek tudatosan lelketlen eltiprásával követ el büntetendő cselekményeket: „az alkoholista vagy valamilyen idegbetegségben szenvedő bűntevőre, akiben kóros physiológiai elváltozások hatnak közre újabb és újabb büntetendő cselekmények elkövetésének s az alkalom hevétől elragadott, de egyébként becsületes és jogtisztelő emberre vagy éppen a gyönge, megtévedt ifjúra: s természetszerűen más befolyással a dologtalan, munkakerülő csavargóra, akinek akaratereje teljesen megfogyatkozott. Ami az egyik csoportnál túlságos, sőt káros büntetésnek bizonyult, az a másiknál vagy túlságos enyhesége, vagy sajátságos természete miatt teljesen eredménytelen maradt.”12

Kiemeléssel hívtam fel a figyelmet annak újszerűségére, hogy e kodifikáció a büntetőjogi büntetések eredményességére, hatékonyságára figyel, aminek alapja is és következménye is a bűnözési folyamat jelentős változása. Másrészt arra a fordulatra, amit úgy fejeztem ki, hogy a tettbüntetőjogból a tettesbüntetőjogra való áttérést kívánja igazolni.

9. Megpróbálom összefoglalni azokat a tételeket, amelyek a pozitivista büntetőjogi reformkoncepciót jellemezték. Ezek a tételek a következők:

a) A bűntettesek egyenjogúak ugyan, de nem egyenlők, nem egyformák. A bűnre sarkalló okok is szerfelett különbözőek. A különböző okokat azonos eszközökkel megszüntetni nem lehet. Eredménytelen marad tehát a kriminalitás elleni küzdelem az indítóokok megszüntetése nélkül. Az indítóokok – ha rögzültek a bűntettesben – egy-egy büntetés kiállása után újabb bűncselekmény elkövetésére ösztönöznek.

b) A bíró feladata a cselekmény rosszallásával és a megtorló jellegű büntetés kiszabásával nem ér véget. A bíró feladata az is, hogy a veszedelmes bűntettesektől, illetve a bűntettesekben rejlő veszedelemtől a társadalmat megszabadítsa. A veszélyességet büntetőjogilag értékelni kell, és nem elegendő a külső tett törvényi tényállásszerűségének vizsgálata.

c) A bűntettesben rejlő veszedelmet a bűntettes tulajdonságai alapján lehet megállapítani, ezért a bírónak figyelnie kell a bűntettes egyéni tulajdonságaira: ennek alapján állapítható meg, hogy milyen büntető, nevelő, vagy elimináló intézkedés alkalmazandó a társadalom védelme érdekében. A bűntettesek különbségeit a társadalom hatékony védelme érdekében kell alapul venni.

d) A törvényhozó feladata, hogy a bírónak eszközöket biztosítson arra, hogy a bűntettesben rejlő állandó káros ok megszüntetésére vagy – ha ez nem lehetséges – a társadalomból való eliminálásra alkalmazhasson. Ezt a fordulatot a büntetőjogi gondolkodásban a legjobban az olasz kriminológus – akitől egyébként maga a kriminológiai terminus származik – fogalmazta meg: a büntetést nemcsak az elkövetett bűncselekménnyel kell arányossá tenni, hanem a bűntettes azon képességével is, hogy a jövőre nézve milyen veszélyt hordoz magában. Nemcsak a külső tettet kell tehát büntetni, hanem a bűntettes egyéniségét is, amelynek a tett csak külső megjelenési formája.

e) A bűntettesek egyes csoportjaival szemben Lacassagne gondolatai alapján helyet kell kapniuk határozatlan tartamú büntetéseknek is. Ahogyan az orvos nem tudja megmondani, hogy a betegség mennyi idő alatt gyógyítható meg, ugyanúgy nem lehet megmondani, hogy a bűntettesek hibái és fogyatkozásai mennyi idő alatt szűnnek meg.

f) Az új büntetés és intézkedés rendszerek bevezetésével, különösen pedig a feltételes elítéléssel, a próbára bocsátással, a megrovással, a klasszikus büntetőjognak az az alaptétele is kérdésessé vált, hogy valóban minden bűn büntetést érdemel-e. Nemcsak a szigor, differenciálás és egyénítés, veszélyesség része az új büntetőjognak, hanem a feltétlen büntetőjogi felelősség helyébe lépő törvényes felhatalmazáson alapuló bírói kegyelem is. A német birodalmi törvénykönyv kifejezett rendelkezést tartalmaz erről, amire a német birodalmi kormány felhatalmazást kap a császártól, hogy a kormány elengedje a kiszabott büntetést. Ezt a magyar javaslat elveti, mert mint mondják: a bírói hatalom egyik fontos része kivétetik a bíró kezéből, és közigazgatási, kormányzati hatalom, tehát politikai célokat is szolgáló végrehajtó hatalom kezébe kerül át.

g) A kriminálpolitikai célszerűség gondolata jelzi az „állameszme” igen fontos változását. Azt nevezetesen, hogy az egyéni szabadság alkotmányos eszméjének védelme eddig a „felvigyázó csendőrállam” tevékenységi körére szorította az állami hatóságokat. Ezzel szemben most megjelenik a „beavatkozó állam” gondolata, amely témánk szempontjából a kriminálpolitikába a büntetőpolitika mellett beemeli a szociálpolitikát mint állami feladatot.

10. Már a bevezetőben említettem, hogy a tételes büntető törvényekben kialakult az idők folyamán egy olyan „törvénytest”, amely a részletrendelkezéseket úgy tartalmazza, hogy ezek egymás közti kapcsolatát koherens módon rendezi, lehetőleg ellentmondásmentesen. Ez a „törzsállomány” nem kapcsolódik közvetlenül a büntetőjog-elméleti és büntetőpolitikai alaptételekhez. Az például, hogy a törvény a bűncselekmény elkövetésének, megvalósulásának stádiumaként rendelkezik az előkészületről, a kísérletről és a befejezett bűncselekményről, nincs semmi összefüggésben a visszaható hatály alapvető fontosságú, az egyéni és közszabadság tiszteletben tartásának közjogi követelményével (a nullum crimen, nulla poena sine lege elvével).

Azt tudjuk, hogy a szóban forgó kodifikáció nem érintette a Csemegi kódex egészét, hanem csak novelláris-részleges reformot kísérelt meg. Nem vált azonban ki a teljes revízió koncepciójából, hanem éppen ellenkezőleg: „alapgondolataival az utóbbihoz kapcsolódik és nem a Btk.-hoz fűződik, nem a múltnak, hanem a jövőnek szól, s csak a természetes sorrendet megtartva, megelőzi és megalapozza a büntetőjog egészének újraépítését”.

Az Országgyűlés Igazságügyi Bizottsága olyan jelentést fogalmazott meg a novelláris javaslatokról, ami a büntetőjogi tárgykörben kialakított szakmai, professzionális álláspontját tekintve jogtörténeti szempontból is egyedülálló és kimagasló. Nemcsak abban kimagasló – tárgyunk szempontjából az eszmei innovációt tartalmazza –, hogy tehát a tételes jog fejlődésének konceptuális alapjait konkrétan megnevezi, hanem abból a szempontból is, hogy a későbbi büntetőjog-elméleti kommentároknál sokkal összefogottabb, sarkosabb és egyértelműbb elvi fejtegetéseket tartalmaz. Éppen ezért úgy gondolom, hogy az ismeretlenség és feledés homályából jó, ha kiemelem és dokumentumként közlöm.

Egy általános reform keretébe illeszkedve sürgős, novelláris előterjesztés „főtárgyaival gyökerében támadja a kriminalitást, betömi annak forrásait s e mellett a Csemegi kódexnek csak legigazságtalanabb rendelkezéseit változtatja meg”. Itt jegyzem meg, hogy az igazságtalanságot a revízió abban látta, hogy a büntetési rendszer büntetési tételei túl szigorúak voltak. Ennek az volt a következménye, hogy a bírói gyakorlat nem követte a törvényt, és a rendelkezésére álló tól-ig határokat nem használta, hanem a kiszabott büntetések 70-80%-a a törvényi büntetés alsó határa körül mozgott. Szigorú törvény – enyhe bírói gyakorlat. Ezen az a Curia által jogegységi döntésben kifejtett elv sem tudott változtatni, hogy a konkrét büntetést a törvényi középmértékhez kell szabni. Itt jegyzem meg, hogy ez a szokásosan visszatérő probléma nem rendezhető a politika szokásos elvárásainak megfelelően a generális provenció szigorú elítélést követelő módszerével.

Folytatom az Igazságügyi Bizottság jelentésének idézését.

„A törvényjavaslat alapelve az igazságosság és a célszerűség.”

Ezt az alapelvet gyakorlatilag más alakban érvényesíti, mint a Csemegi kódex és a célszerűség vezető gondolatának sokkal tágabb teret enged, mint emez. Súlyt fektet a bűncselekmény előidézésében közreható okokra, behatóan figyelembe veszi a bűntettes egyéniségét és megkívánja, hogy mindezeket a bíró ne csak a bűncselekmény súlyának elbírálásánál, hanem az alkalmazásba vett büntető vagy javító jellegű intézkedések megválasztásánál is – mely intézkedésnek a bűntettes erkölcsi érdekét is szolgálnia kell – alaposan mérlegelje.

A determinizmus és az indeterminizmus harcában a törvényjavaslat az akaratszabadság álláspontjára helyezkedik, de elismeri azt a korlátozást, hogy a létező társadalmi környezet (milieu social) és a bűntettes testi, szellemi és erkölcsi fejlettsége az akarati elhatározásnál mint determináló tényezők hatnak. Ebből a javaslat azt a következtetést vonja le, hogy a közhatalomnak e determináló tényezők megváltoztatása útján módjában van az egyeseknek nemcsak külső viselkedésére, hanem belső erkölcsi életének alakulására is befolyást gyakorolni.

A bűnügyi etiológia kutatásainak újabb eredményei szerint ugyan nem a szorosabb értelemben vett büntető, hanem az általános szociálpolitikának feladata megküzdeni a bűntettek okaival (amilyen például a gyermeknevelés elhanyagolása, a csavargás, koldulás, munkanélküliség, alkoholizmus stb.).

Az igazságügyi kormány e tény tudatában hangsúlyozza is, hogy e törvényjavaslatot többirányú rendelkezésnek kell kiegészítenie, ha az abban foglalt célt a törvényhozás el akarja érni: ámde az is kétségtelen, hogy a legveszedelmesebb bűncselekmények, a visszaesés oka sok tekintetben a mai büntetési rendszerben és a büntetés-végrehajtás módjában rejlik. Ehhez képest a szorosabb értelemben vett büntetőpolitikának is szerep jut a kriminalitás csökkentésében. Az első legsürgősebb feladatot a javaslat e tekintetben azzal oldja meg, hogy az alkalmi bűntettesekkel szemben a materiális büntetésnek erkölcsi büntetéssel pótlását, jellemfejlesztő intézkedések alkalmazását engedi meg, a fiatalkorú bűntetteseknél pedig a büntetés megtorló jellegét háttérbe szorítva, különös súlyt helyez azoknak megmentésére, intenzív nevelésére.

A bíró szerepe az új rendelkezések alkalmazásában más lesz, mint a Btk. mai rendszerében volt. A Btk. általános rendelkezései a cselekmény jogi fogalmának vizsgálatára és szabatos meghatározására irányították a bíró figyelmét. A novellajavaslat az egyéniséget, a bűntettest állítja eléje elsősorban, mint olyat, akivel behatóan foglalkoznia kell. A fiatalkorúaknál, végletes kivételektől eltekintve, megszűnnek a cselekmények jogi határai, s a bíró nem egyes, a Btk.-ban meghatározott cselekmény elkövetését, hanem csak a bűntettest látja majd maga előtt, akivel szemben nem cselekményeinek jogi lényege, hanem erkölcsi fejlődésének érdekei kell, hogy irányítsák.

A bíróság érezni fogja, hogy a törvény kezébe adja a fegyvert, mellyel nemcsak tételeinek erkölcsi hatása útján, hanem közvetlen hatályos eszközökkel is szolgálhatja (a bűntettesek) megmentésének nagy művét.

A jó bíró könnyen megtalálja ezen az alapon a megfelelő átmenetet a Btk. elvi alapjairól a novella eszmevilágába, s gyakorlatilag ezt az új eszmei világot addig is beviszi a régi törvény jogi formái közé, amíg individualizáló jogkörét a törvényhozás az általános revízióban alkotandó szabályokkal az összes bűntettesekre intézményesen kiterjeszti.

Ezért nem tulajdoníthatni nagyobb súlyt a javaslattal szemben többfelé hangoztatott ama ellenvetésnek, hogy a különböző elvi alapokon nyugvó törvénykönyvek meg fogják zavarni a bíráskodás szükséges harmóniáját. Ez a javaslat nemcsak egyes rendelkezéseket változtat meg törvénytárunkban, hanem új szellemet és új elveket is, amely szellem, amely elvek átlépik a rendelkezések szűkebb körét s a helyes törvénymagyarázat szerint kiterjednek a jogi élet egész területére.

Ez a javaslat beviszi az individualizáció és a károsan determináló tényezők elleni küzdelem gondolatát az egész bíráskodásba.13

Azt mondhatom, hogy a javaslat hosszú időre meghatározta büntetőjogunk alakulásának sorsát. Sorsszerű rendelkezéseket tartalmazott a büntetőjog eszmevilágára, amit mai kifejezéssel élve paradigmaváltásnak nevezhetnénk.

11. Mi volt konkrétan ez a paradigmaváltás? Meglátásom szerint a következő:

a) Azt mondhatom, hogy a büntetőjogban tárgyváltás történt: a kriminalitás elleni fellépésről volt szó, és nem annyira egyes bűncselekményekről. Ez annak volt köszönhető, hogy a kriminálszociológia a bűnözést társadalmi tömegjelenségként vizsgálta, és kitűnt, hogy a bűnözés tömegjelenségének okai és feltételei nem tévesztendők össze az egyes bűncselekmények konkrét okaival. Ennek aztán az lett a következménye, hogy a büntetőjog felismerte: a bűnözés társadalmi okainak felszámolására vagy csökkentésére, visszaszorítására nem alkalmas eszköz. Erre büntetőjogon kívüli eszközöket kell keresni és ezt a szociálpolitikában vélte felfedezni. Ebben az értelemben kell tehát a bűnözés megelőzésének fogalmát használnunk.

b) A működésbe lépett büntetőjog nem a bűnözéssel, nem a cselekménnyel áll szemben, hanem a bűntett elkövetőjével. Az elkövetőre szab ki büntetést a bíróság. Ebből aztán azt a következtetést lehetne levonni és ezt is teszik, hogy a büntetőjogi büntetés tárgya a bűntettes. Ezért mondhatták, hogy a pozitivista büntetőjog – szemben a klasszikus tettbüntetőjoggal – tettesbüntetőjog. Ez azonban csak a látszat. A büntetés alapja ugyanis nem az elkövető mint olyan, hanem a tett, hiszen ennek a tettnek az elkövetése miatt nevezhetjük egyáltalán elkövetőnek. Lényeges tehát – utólag – világosan látnunk, hogy a pozitivista büntetőjog csak annyiban nevezhető tettesbüntetőjognak, amennyiben bűncselekmények elkövetőit bünteti.

c) Az is igaz viszont, hogy a büntetőjog a tett mellett értékelési körébe vonja az egyént mint elkövetőt. Ez a felszínen azt jelenti, hogy aki lop, az tolvaj, aki embert öl, az gyilkos, aki csal, az szélhámos. Ez azonban még mindig a tetthez kötött jellemzés. Az a követelmény azonban, ami ezen túlmenően írja elő a jogi értékelésnél az egyén, az egyéniség vizsgálatát, már jóval többet jelent az előzőeknél. Bár nincs konkrétan és tartalmában meghatározva, hogy mit is kell az egyéniségen érteni, ennek a tartalmi bizonytalanságnak van egy biztos következménye: amit ebben az „egyéniség” szférában találunk, az a büntető eljárás tárgyává válik. Ezzel a felelősségi kör megkettőződik. Most már nemcsak a tettért felelek, hanem azért is, ami éppen vagyok. Ha loptam, az egyúttal azt jelenti, hogy tolvaj vagyok. Most azonban nem abban az értelemben vagyok tolvaj, hogy loptam, hanem egyéniségem révén.

d) A jog azonban nem mondja meg, hogy egyéniségem milyen minőségéért vagyok felelős, és azt sem, hogy milyen egyéniségvonások figyelembevétele és bírói vizsgálata dönti el a minősítést. Ugyanis: tolvajként vagy rablóként egyaránt lehetek művelt vagy műveletlen, iskolázott vagy iskolázatlan, kiegyensúlyozott vagy labilis, nyugodt vagy izgékony, mértéktartó vagy túlzó, kiszámítható vagy makrancos, kitartó vagy csökönyös, bölcs vagy önfejű, zseniális vagy gyengeelméjű. Miközben tehát humánus megfontolásokból a jog az egyéniséget is bevonja vizsgálati körébe, az eljárás alá vont elkövető annál kiszolgáltatottabbá válik, azért is felelős, amit elkövetett, és azért is, amilyen éppen az egyénisége. A büntetőjogi felelősségre vonás tehát mintegy kriminalizálja a személyiség teljes szféráját.

e) Az egyéniség figyelembevétele nem áll meg ott, hogy adottságként egybeesik a jogi minősítés szerint a kriminalizált tettel, hanem jelentősége van a büntetés kiválasztásánál is. Úgy nevezetesen, hogy a büntetés feleljen meg az egyéniségnek. Mit jelent azonban az, hogy feleljen meg az egyéniségnek? Azt, hogy stabilizálja a labilis személyiséget? Vagy azt, hogy higgassza le az izgékonyságot? Nem folytatom tovább, mert egyértelműen látható: a büntetési eszközöknek nincs olyan választéka és soha nem is lehet, ami megfeleljen a nagyváltozékonyságú egyéniségnek.

f) Az egyéniségek nagyfokú szóródását nem tudja követni a büntetőjogi következmények állománya, ezért a „megfelelést” le kell szűkíteni. Ezt a javaslat meg is teszi. Beszél ugyanis a javíthatatlanokról, megrögzöttekről, a megtévedtekről, javíthatókról, és azokról, akiket a végromlástól meg kell menteni. Végső soron tehát ezzel az egyéniségtipizálással visszavonja, amit az egyéniségvizsgálatra vonatkozóan nagyvonalúan bevezetett. Helyesen, de egyúttal megnyitotta a kétséget és vita lehetőségét a „személyiségadekvát” szankciók fölött. Lehetővé teszi tehát a büntetőjog teljes körű reformjának folytatását és ennek keretében a felelősségi és büntetési rendszer „gazdagítását”.

g) A javaslat igazi újdonsága és az igazi előrelépés abban rejlik, hogy a sokat hangoztatott megelőzés kérdését a büntetőjogon kívüli szférában kereste, igaz ugyan, hogy inkább hatósági, állami és társadalmi szervek együttműködésének óhajára, a közjótékonyság és szociálpolitika kombinációjával. Természetesen a gondolat elméleti igazsága vitathatatlan, hogy tudniillik ha a bűnözésnek társadalmi okai vannak, akkor ezeket az okokat kell megszüntetni. Igen ám, de ez inkább óhaj, mégpedig illúziókeltő óhaj, hiszen nem számol a hatalmi beavatkozás korlátaival, és azt feltételezi, hogy a politikai hatalom egyáltalán képes a gazdasági-társadalmi folyamatok rendezésére. Annyival is inkább, mert hiszen ezek az okok a meglévő viszonyok struktúrájától függenek, márpedig az adott korban feltételezni sem lehet olyan hatalmi programot, ami erre vállalkozni óhajtana. Az azonban kétségtelen, hogy a szociálpolitika vállalkozhatik a nemkívánatos következmények ellensúlyozására vagy korrekciójára.

h) A javaslat az igazi fordulatot a megelőzés jogi értelmezésében hozott. Mind ez ideig ugyanis a büntetőjogi megelőzés kérdését úgy tették fel, hogy a büntetésnek van-e visszatartó hatása, és hogy a visszatartó és ezen keresztül a megelőző hatás a kiszabott büntetés szigorától, illetve a büntetési rendszer szigorától függ. A szigor és a hatékonyság szinte automatikusan egybeesett. A javaslat a célszerűség szeméjét vezette be, és ezzel a büntetés alkalmasságának tulajdonít jelentőséget és nem a büntetés súlyának, szigorának. A megtévedtek tekintetében ugyanis a „bírói kegyelmezéssel”, vagyis a büntetés felfüggesztésével, az erkölcsi büntetés meghonosításával éppenséggel az enyheséget minősíti alkalmasnak.

i) A büntetőjog legfontosabb kérdésében – a büntetőjogi felelősség kérdésében – nem hozott elméleti, eligazító változást. Mindent hagyott a régiben, a hagyományos gyakorlati úzusban. Felveti ugyan az alapvető kérdést, de ebben nem hoz áttörést. Még egyszer idézem a javaslat idevágó szövegét. Eszerint a törvényjavaslat a determinizmus és indeterminizmus harcában az akaratszabadság álláspontjára helyezkedik, de elismeri a társadalmi környezet korlátozó befolyását, és azt is, hogy az akaratot a bűntettes testi, szellemi és erkölcsi fejlettsége is befolyásolja. A következtetés ebből az, hogy a közhatalomnak módjában van a determináló tényezők megváltoztatása útján az egyes embernek nemcsak külső viselkedésére hatni, hanem a belső, erkölcsi életére is befolyást gyakorolni. Ez így igaz. Azonban ez nem jelenti a büntetőjogi felelősség nagy dilemmájának megoldását, annak megoldását ugyanis, hogy a felelősséget determinista vagy indeterminista alapon oldja-e meg. Mindent meghagy ugyanis a régiben, és csak deklarálja az akaratszabadságot, hiszen hagyományosan ezzel volt szokás indokolni a büntetőjog beavatkozásának, a büntetőjogi büntetésnek a létjogosultságát, igazságosságát.

Itt vetem közbe, hogy a probléma a büntetőjogi felelősségtanban mind a mai napig megoldatlan. Mégpedig azért, mert a determinizmus és indeterminizmus érvei csatáznak egymással. Holott itt nem filozófiai kérdésről van szó, hanem minden vitát megkerülő és mellőző jogi gyakorlatról.

A felelősséget úgy kezelték és úgy kezelik mind a mai napig, mint olyan metafizikai vagy szellemi entitást, amelynek tulajdonságként vagy entitásként az elkövetőben benne kell lennie, vagy hiányoznia kell belőle. Holott nem erről van szó. Az elkövetőben nem rejlik benne a felelősség, legfeljebb a felelősségtudat. Ha egyáltalán benne van. Azonban a büntetőjogban nem erről van szó. A büntetőjogban a felelősség viszony kérdése: a felelősségre vonás kérdése, vagyis viszony – az elkövető és a hatósági fórum eljárása közti viszony. Ennek a viszonynak a lényege, hogy a hatóság, a közhatalom felelőssé tesz-e, bűnösnek deklarál-e vagy sem. Ha a közhatalom úgy dönt, hogy bűnös vagyok, azaz a tényeket úgy állapítja meg, hogy tudtam a tevékenységemről vagy tudnom kellett volna tevékenységem eredményéről, a tettem vagy mulasztásom saját tettem, akkor bűnösnek minősít, annak deklarál, bűnössé tesz és megbüntet. A felelősség tehát a közhatalom jogi minősítése, és nem valami tettesben rejlő tulajdonság tényszerű felderítése. A tények szolgálnak persze ennek a minősítésnek, normatív minősítésnek az alapjául, de nem valaminő belső adottság. Minden büntetőjogi bűnösségfogalom alapvető hibája az a szokásos tétel, hogy a bűnösség az elkövető és tette közti pszichés viszony. Holott a gondatlanság esetén éppen ennek a viszonynak a hiányáról van szó és nem jelenvalóságáról: tudnom kellett volna. De hát nem tudtam róla, és éppen ez a nem tudás a gondatlanná minősítés alapja.

Mondanivalóm lényege: a büntetőjogban a büntetőjogi felelősség normatív természete alapján kell a felelősség kérdéséről beszélni, és nem filozófiai vagy erkölcsfilozófiai alapon. Bibó István helyesen ismerte fel, hogy az erkölcsi megítélés csak az erkölcsi értékítéletet jelenti, de ehhez nem fűz szankciót. Az erkölcsi alapú büntetőjogi értékítélet azonban szankciót fűz a jogi minősítéshez.

12. A novelláris reformnak a jogi következményei a büntetőjog-elméletben gyűrűztek tovább. Magát a büntetőjog rendszerét a pozitivizmus nem változtatta meg teljes egészében, hanem kettéhasította. A novella rendelkezései azon a területen, amelyre vonatkoztat, hatályosultak és érvényesültek. Sőt: kiegészültek a szigorított dologházi őrizet intézményével, ami a tartam tekintetében abszolút határozatlan volt. A büntetőjog másik felében viszont a Csemegi kódex régi rendelkezései érvényesültek. Kettősség és kompromisszum jellemezte tehát a kor büntetőjogát. Az elméleti következmények azonban mélyrehatóbbak voltak.

Az egyik és legfontosabb elméleti fejlemény a klasszikus büntetőjog „jogközpontú” szemléletének bírálata volt. Ebben volt némi igazság, alapjában véve azonban ezt a bírálatot mind a mai napig nem tartom helyesnek. Mégpedig azért nem, mert a jogközpontú szemlélet a polgári szabadság egyik legfontosabb garanciáját érintette. Azt nevezetesen, hogy a bűncselekmények jogi definíciója a lehető legpontosabb legyen. Láttuk, hogy a Deák-féle javaslat ennek milyen nagy jelentőséget tulajdonított. Nem véletlenül. A pontos definiálás, vagyis a rendelkezések határozottsága, világossága és egyértelműsége szorosan összefüggött a törvényhozói kriminalizálás közjogi és alkotmányjogi kötöttségével. Azzal, hogy a politikai hatalom, a közhatalom keze a törvényi kriminalizálással meg van kötve. Ugyanígy a jogi rendezés és definiálás pontossága, jogászi határozottsága köti meg a bírói hatalom kezét is az egyén életébe való beavatkozásnál. Ennek az utóbbinak a jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint annak az általános elvnek az uralma, hogy analógiát nem szabad és nem lehet alkalmazni a jogértelmezésnél, az ítélkező hatalom gyakorlásánál. A hasonlóság, mint az analógia alkalmazásának alapja, csak akkor mutatkozna indokoltnak, ha a jogi definíciót nem tekintjük pontosnak, határt szabónak.

Az viszont a klasszikus büntetőjog jogközpontú szemléletének bírálatában igaz lett volna, hogy a bűnözéssel kapcsolatos problémák érzékelésében érzéketlen volt. Ez nem egyszerűen azt jelenti, hogy nem fogta fel a bűnözés társadalmi-emberi problémáit. Ezt megtette nagyon helyesen a pozitivista büntetőjog és büntetőjogi elmélet. A jogközpontúság bírálatát nem tartom indokoltnak abban a vonatkozásban, hogy elméletileg hibásnak tekintette a klasszikus büntetőjog és büntetőjogi elmélet kategoriális, fogalmi doktrinerségét, dogmatizmusát. Ennek ugyanis a büntetőjog-elmélet normatív pozícióját, a társadalomtudományok rendszerében elfoglalt sajátos, speciális megkülönböztető jellegét vonta kétségbe. Mintha ugyan bizony társadalmi hasznosságban, gyakorlati alkalmazhatósága szempontjából mondjuk a szociológiai, erkölcstani vagy lélektani bűnfogalomnak magasabbrendűsége volna kinyilvánítható. A jog normatív szerepét a társadalmi munkamegosztás és az ehhez kapcsolódó hatalmi ágak elkülönülésének gyakorlati igénye és szükségessége indokolja, teszi múlhatatlanul szükségessé. A szociológia, az erkölcstan, a lélektan segíti a megértést, megengedem, hogy a jobb megértést, de nem pótolja a büntetőjog szabályozó funkcióját, az értékítélet vagy tudományos ítélet szükségszerű csonkaságát: mit is tegyünk ellene a társadalmi szerződés közmegállapodása értelmében.

A büntetőjog-elmélet jeles képviselői nem véletlenül kezdték meg pozitivista alapon a klasszikus büntetőjog (és büntetőjogi elmélet) alapvető kategóriáinak átértelmezését. Így például Garofalo volt az, aki a hagyományos és alapvető jelentőségű bűnösségfogalom radikális kiküszöbölését kívánta a kriminológiai alapú büntetőjog elvárása alapján. Ő úgy vélekedett, hogy a bűnösség helyébe a „társadalmi elvárásoknak való meg nem felelés” fogalmát és intézményét kell léptetni. Ezzel revízió alá vette a tettbüntetőjog és felelősségelmélet alapvető fogalmait: a tettes antiszocialitását tekintette az elítélés alapjának. Ennek bizonyítása azonban mind eljárásjogi, mind lélektani-elméleti szempontból teljesen bizonytalanná és parttalanná válik. Az antiszocialitás szakértői bizonyítást követel, amit a bíró nem mérlegelhet felül, holott nincs semmi objektív ismérv a kezében, amivel a megállapítás tartalmi helytállóságát megkérdőjelezhetné, vagy egyetértőleg megerősíthetné. Ezzel nem azt állítom, hogy nincsenek és nem lehetnek antiszociális bűntettesek. Mindössze azt, hogy mi van akkor és azokkal, amikor és akikre nem lehet ráhúzni az antiszocialitást. Ha a bűnösség helyébe lép tehát ez a kategória, akkor nincs büntetőjogi felelősségre vonás, holott elkövetett bűntett van. Ugyanez a helyzet az elmebeteg vagy elmezavart, avagy gyengeelméjű bűntettesek esetében is. Ebben az esetben, illetve ilyen esetekben tehát megszűnik a bíró alapvető, a bírói hatalom legfontosabb joga: a bűntett beszámítása. A beszámítás a bírói hatalmon kívüli személyek kezébe kerül, és ezzel a büntetőjogi felelősségre vonás legfontosabb közjogi-alkotmányjogi garanciális szabálya, biztosítéka szűnik meg, ennek a hatalomnak a monopóliuma számolódik fel.

A kriminológiai szemléletű pozitivista büntetőjogi elmélet éppen tettesbüntetőjogi építkezése miatt vezette be, illetve ajánlotta a prognosztikus ítéletek, logikai ítéletek bevezetését. Nem véletlenül. Hiszen azoknak a normatív szempontból bizonytalan dolgoknak a mérlegelésénél, amelyek jogi szempontból határozatlanok, bizonytalanok az értékelő ítéletek, értékelő logikai ítéletek is. Így aztán a perbeli bizonyosság és bizonyítottság helyébe léphetnek valószínűségi ítéletek. A jövőre vonatkozóan elfogadható, tudniillik a tettes jövőbeli viselkedésének megítélésénél, de a bűncselekmény történelmi tényállása, tehát az elkövetés múltbeli folyamatának, történéseinek és az ehhez kapcsolódó személyiségi problémáknak a perbeli megítélésénél ez elengedhetetlen.

A beszámítás, a felelősségmegállapítás tekintetében úgy látom, hogy a klasszikus büntetőjog hadállásai támadhatatlanok. Ezzel szemben igaz az, hogy a bűntettre való „átmenet”, tehát a tett beszámítását érintő kérdéseken túl a bűntett társadalmi körülményei, a tettes személyiségével kapcsolatos kérdések nem hanyagolhatók el. A tettre korlátozódó felelősség szempontjából való szándékos kívül rekesztésük felelősségelméleti szempontból helyes, és büntetőjogi felelősségelmélet szempontjából garanciális jelentőségű. Ezzel szemben viszont az adott büntetőügy szempontjából már nem tartható álláspont. A büntető perben ugyanis nem kis szerepet játszanak a tettesség megítélése mellett és ezen kívül olyan körülmények, mint a sértett állapota, az okozott kár nagysága és megtéríthetősége, a tettes kijelentett jóvátételi szándéka, a tettes jogi státusának összeférhetősége a bűntettséggel, az állampolgári jogok gyakorlásának megengedhetősége vagy kizárása stb. Egyszóval a bűncselekmény helyett a büntetőügy egészének értékelését a magam részéről fontos fejleménynek tartom. Ennek jelentőségét a szankciórendszer bővülésében lehet a pozitív jog oldaláról lemérni: a materiális büntetések mellett az erkölcsi büntetések megjelenésében, a mellékbüntetések szélesebb palettájának bevezetésében és nem utolsósorban a büntetőjogi intézkedések új intézményének meghonosodásában.

A pozitivista büntetőjog megszületése kedvezően hatott azoknak a társtudományoknak a fejlődésére, amelyek vezető szerepet játszottak egyáltalán ennek a büntetőjognak a megszületésében. Ezt többek között abban mérhetjük le, hogy szerepük mintegy intézményes megerősítést nyert a büntetőeljárás menetében, beleértve a büntetés-végrehajtást is. A bűnügyi elmekórtan és a törvényszéki orvostan fejlődése ennek az „intézményes beépülésnek” köszönhetően hihetetlenül fellendült. A kriminálpedagógia a bűntettesek átnevelésének nemcsak külső tanácsadója volt, hanem empirikusan is művelhetővé vált. Részvételi szerepet kapott ugyanis a javítóintézetekben és börtönökben. A börtönügy gyakorlati igényeinek megfelelően kialakul a börtönszociológia, ami a börtönöket nem a jogi rendeltetésük alapján, hanem működésükben, hatékonyságukban, célszerűségükben, diszfunkcióikban vizsgálja. Az igazságszolgáltatás szervezete jelentősen bővül: segédcsapatok, illetve szakszolgálatok jönnek létre, mint amilyen például a pártfogó tisztviselők szervezete, illetve a különböző igazságügyi szakértői szolgálatok, intézetek és kamarák.

A rendőrségek szervezésmódjában ugyancsak jelentős változások szemtanúi lehetünk. A rendtartó rendőrség feladatai specializálódnak. A rendőrség szervezetrendszerében elválik egymástól a rendtartó közterületi felügyelet, az igazgatási rendészet és a bűnüldöző „igazságügyi” rendőrség a maga professzióvá váló nyomozó apparátusával. Kialakul a helyhatósági rendőrség és a centralizált nemzeti rendőrségek szervezete. Rendőrakadémiákat és rendőriskolákat alapítanak, hiszen a rendőrködés professzióvá válva egyre több jogi alapon igényelt szakmai ismeretet igényel.

13. Összességében az történt, hogy a pozitivizmus eszméinek hatására a büntetőjogi eszköztár jelentősen bővült a materiális büntetések mellett megjelenő erkölcsi büntetésekkel, a mellékbüntetések kelléktárával, a biztonsági intézkedésekkel, a gyógyító és kényszergyógyító eljárások bevezetésével. Az igazságszolgáltatás segédcsapatai is felálltak, a bűnüldöző rendőrség és rendtartó rendőrség speciális szolgálati ágai helyi és országos szinten ugyancsak.

Mögöttes szellemi háttérként a büntetőjoghoz csatlakozó szaktudományos diszciplínákat találjuk: kialakul a bűnügyi tudományok rendszere. Ennek vezérhajója a büntetőjogi elmélet, felderítő járőrhajója a rendőrség a kriminalisztikával, nyomtannal, daktiloszkópiával, bűnügyi nyilvántartással, krimináltaktikával: ott van cirkálóként a szakértő kriminológia a bűnügyi embertannal, a kriminálszociológiával, a kriminálpszichológiával, a törvényszéki orvostannal és törvényszéki elmekórtannal, és végül sereghajtóként a kriminálstatisztika a maga egyre kifinomultabb mérési módszereivel. Ennek reprezentáns folyóirata a Gesammte Strafrechtswissenschaft, amely nemzetközi szinten összefoglalja a „kriminalisták” kutatási eredményeit.

14. A determinista kriminológia eredményeinek büntetőjogi értékesítése komoly nehézségekbe ütközött. Hogyan lehet ugyanis a determinista logikájú felismeréseket egy indeterminista felelősségelmélettel és intézményesült értékelési eljárásával egybekovácsolni? Ha a kriminológiai felismerések racionálisan bizonyíthatók, akkor javallataiknak közvetlenül át kell menniük a büntetőjogi rendelkezésekbe. Ha tehát kimutatható, hogy valaki született bűnöző, akkor a ráció azt kívánja, hogy nem kell megvárni, amíg alkatának megfelelően bármit is elkövet, hanem bűnöző alkata alapján azonosítani kell és társadalmi érdekből meg kell előzni a bűntetteit, el kell a prevenció örve alatt zárni, el kell szigetelni, el kell különíteni. Ehhez nem kell felelősségre vonás, hanem biztonsági-közigazgatási intézkedésként kell vele szemben eljárni. Ha valakiről kiderült, hogy ösztönferdülése folytán nemi erőszaktevő, akkor ki kell herélni, mert ez megelőzi további karrierjét és végleg lefegyverzi. A kriminológia ilyen racionális ajánlásai nem mehettek át minden további nélkül a büntetőjogba, mert kiderült: a büntetőjog nem egyszerűen racionális-technikai szabályrendszer, hanem értékorientált normatív rendszer, amely a maga eszmei értékeit garanciális elvekkel védelmezi, garanciális intézményekbe öltözteti.

A magyar büntetőjogi elmélet képviselői mélyen átélték ezt a dilemmát, és bár képviselői vagy követői voltak a kriminológiának, óvni igyekeztek a klasszikus büntetőjog értékeit. Így aztán a pozitivista büntetőjog művelőiként tipikusan közvetítő álláspontra helyezkedtek. Ennek ugyancsak tipikus megnyilvánulása, hogy az előző kor abszolút büntetéselméleteivel szemben a relatív büntetéselméletek hívei. Ide sorolhatom a magyar büntetőjog olyan ma is klasszikusnak számító professzorait, mint Angyal Pál, Hacker Ervin, Fayer László, Finkey Ferenc, Irk Albert, Vámbéry és folytathatnám a sort. Aki közülük a legmélyebben átélte a fentebb jelzett dilemmát, az Irk Albert volt, akinél ez azért érthető, mert kriminológiai tárgyú monográfiákat publikált, majd ezt követően szembesítette a kriminológiát és a magyar anyagi büntetőjogot.

1905-ben Kolozsvárott jelent meg A büntetőjog átalakulása című munkája. Ez kifejezetten annak szenteli fejtegetéseit, hogy a kriminológia hatására hogyan kell a büntetőjognak átalakulnia. Nézzük meg közelebbről gondolatmenetét. „A kriminológia – mondja Irk – a bűncselekmények keletkezésének és jelentkezési formáinak, a bűnözés fejlődésének tisztán induktív alapú tanulmányozásával olyan eredményeket hozott felszínre, melyek nem lehettek közömbösek a klasszikus büntetőjog dogmatikájára sem. A tettes lélektanának, a bűncselekmény jelentőségének, a tettes és cselekménye közötti viszonynak tudományos megvilágításával lehetővé tette egy, a bűnelkövetés elleni céltudatos taktika, a kriminálpolitika kialakulását is. Így járul a tisztán tudományos jellegű kriminológiai eredményekhez, mint anyagi büntetőjog átalakító tényezőhöz egy gyakorlati értékelő tényező, a kriminálpolitikai szempont.”14 A magam tételének – hogy tudniillik a büntetőjog fejlődése kulturálisan kötött – a korai felismerését is megtaláljuk Irk gondolatmenetében, amikor így nyilatkozik: „A büntetőjog újabb fejlődésének nem hiányoznak azon ideális rúgói sem, melyeknek a klasszikus büntetőjog hosszú fejlődésében is oly kiváló szerep jutott: az emberiesség és méltányosság szempontjai, mint magasabb kultúránk egyre fejlettebb gyümölcsei.”15

Arra nem kívánok vállalkozni, hogy a klasszikus büntetőjog teljes dogmatikai rendszerén végigmenve bemutassam a kriminológiai átértékelés folyamatát, csak a beszámítás és bűnösség tekintetében teszek kiegészítő megjegyzéseket. Hiszen erről már előbb is beszéltem. Mint láttuk, a klasszikus büntetőjog beszámítási-bűnösségi fogalma a kor filozófiai és valláserkölcsi eszméin nyugodott, vagyis az emberi életjelenségek szuperorganikus és magának az embernek antropocentrikus értékelése volt. A klasszikus büntetőjog centrális filozófiai tétele, a transzcendentális akaratszabadság hipotézise azonban időközben a természettudományos és szociológiai induktív, pozitivista kutatások folytán meggyengült és az adott időpontban átalakuláson ment keresztül.

Tény, hogy a pozitivista kriminológia fő képviselői az erkölcsi felelősség eszméjét mint idejétmúlt metafizikai fogalmat kiiktatva „kizárólag a társadalmi értékítélet alapján igyekeznek megkonstruálni a büntetőjogi bűnösség fogalmát”. Megkezdődött tehát a klasszikus büntetőjog bűnösségfogalmának átértékelése lélektani és kriminálpolitikai értékelési szempontok alapján. Nézzük meg ezek főbb irányait.

„A klasszikus büntetőjog formáldogmatikai fogalma a kriminológia hatása alatt a tettes egyéniségének értékelésével a veszélyesség értékítéletével gazdagodik. E tartalmi kimélyítést már Mittermaier hangsúlyozta (Kritische beiträge zur Lehre von der Strafrechtsschuld. 1909. 18. old.), Feuerbach már éppen annyira érezte, mint Merkel, de anélkül, hogy a szükségletet ki tudták volna elégíteni. A veszélyesség fogalmának értékesítése az olasz kriminológia nevéhez fűződik. Garofalo az első, aki a kriminalitás fogalmát új pozitív elemmel kibővítve, az olasz »temibilita del delinquente« (a bűntettes veszélyessége)-ben adja. (Di un critério positivo della penali lita. 1880.). Ezt azután Ferri a Nouvo orizzonti, az olasz pozitíviskola első komoly programját magában foglaló tanulmányában magáévá téve, a bűnösség fogalma fejlődését széles alapra helyezi.”16

A veszélyességi értékítélet tehát kibővíti a bűnösségi értékítéletet. Míg ez utóbbi a múltba néz, az előbbi a jövőbe tekint. Az osztrák Gleispach ezt úgy fogalmazza meg, hogy „egy a jövőbe tekintő eljárás, amely azonban a múltban rejlő okokon nyugszik. Az ember a jövőt a múlt alapján ítéli meg.”17 Arról van tehát szó, hogy a veszélyesség olyan prospektív értékítélet, amely az elkövetőnek a jövőbeli jogsértő magatartására, ennek valószínűségére vonatkozik.

A veszélyesség fogalmából aztán kiválik a közveszélyesség fogalma. Ez kriminálpszichológiai és kriminálpolitikai megfontolások alapján alakult így. A klasszikus büntetőjog ezeket a megfontolásokat azzal tette lehetetlenné, hogy a visszaesés fogalmával operált. Ebbe a fogalomba rejtette mintegy el. Aztán a lélektani vizsgálatok elválasztották a visszaeséstől a közveszélyességet és a dogmatikai visszaesés fogalomtól való függetlenségét hangsúlyozták. Ezt fogalmazta meg Prins francia nyelvterületen, amikor ezt mondja: „A büntetőjog átalakulása tudtunkra adja egy veszélyes állapot jelenlétét ott, ahol még nem létezik bűntettes, nincs még állami beavatkozás és még ott is, ahol nincs sem bűntett, sem vétség.”18 Persze ez a tétel igen vitatott, hiszen maga a szerző a már említett hamburgi kongresszuson (a Nemzetközi Büntetőjogi Egyesület kongresszusán) még másként vélekedett. Akkor még a visszaesésből és a bűncselekmény súlyából vont le veszélyességi értékítéletet. Nálunk egyébként ezen az állásponton volt Angyal, Bernolák, Finkey és maga Balogh Jenő is. Ő a hamburgi kongresszuson a vitát úgy jellemezte, hogy „itt két dologról, egyszer a visszaesésről, máskor a közveszélyességről beszélünk. Itt két fogalomról van szó, amelyek különböző módon kapcsolódhatnak egymáshoz. Nagyon könnyen lehetséges, hogy valaki visszaeső anélkül, hogy a jogrendet fenyegető igazi veszedelemről, vagy az illető közveszélyességéről beszélni lehetne és fordítva.” Hasonlóan vélekedett Hamel, aki szerint a közveszélyesség azonnal megállapítható a visszaesés nélkül is.19

A közveszélyesség kriminálszociológiai fogalmával kapcsolatban Irk helyesen úgy fogalmaz, hogy ennek „legális értékesítésére csak úgy kerülhet sor, ha sikerül azt úgy megszilárdítani, hogy a jogalkalmazó kezében az állampolgárok szabadság érdekkörét ne veszélyeztesse”. Ugyanezt az ellenállást olvashatjuk Garcon francia professzornál. Ő így vélekedett: „A formális jognak olyan jogi és objektív feltételeket kell megfogalmaznia a veszélyes állapotról, amely figyelemmel van az előtte elkövetett bűntettek természetére, amit a visszaeső terhére rovunk és azokra a büntetésekre, amelyeket elszenvedett. Így őrizheti csak meg a büntetőjog lényeges karakterét modern közjogi rendszerünkben, vagyis kevésbé kell fenyegetnie a bűntevőket, mint védeni azok szabadságát, akik még nem váltak jogsértővé.”20

Lassan-lassan azonban uralkodóvá válik az a felfogás, hogy a közveszélyesség megállapítása összekapcsolódik a visszaesés egyidejű értékelésével. Ezt a szociológiai-pozitivista álláspontot klasszikus tekintéllyel képviselő Liszt emigyen fogalmazta meg: „A veszélyes állapotra akkor következtethetünk, amikor az egyén sajátos intellektuális adottságából arra következtetünk, hogy nem lehet a rendes büntetés kilátásba helyezésével, vagy végrehajtásával nem akadályozhatjuk meg újabb bűncselekmény elkövetését.”21 Ehhez az állásponthoz áll közel Ferri olasz és Prins belga professzor is. Ferri szerint: „Veszélyes valaki akkor, amikor jelleme többé-kevésbé félelmetes, amikor perverz, virtuálisan bűnöző és így tartani kell tőle” (Criminalsociologie). Prins már ennél tartalmilag sokkal többet mond: „A bírónak akkor kell az előtte álló vádlott állapotával foglalkoznia, amikor […] egy koldus, egy csavargó, egy kitartott, egy prostituált, egy alkoholista, egy elmebeteg ügyéről van szó, vagyis amikor társadalmi szempontból antiszociális karakterű egyénekről van szó.”22

Ezzel a kérdéssel – jelentőségénél fogva – a Nemzetközi Büntetőjogi Egyesület három kongresszusa, illetve konferenciája foglalkozott, míg végül a koppenhágai határozatban foglalta össze az új, a klasszikus büntetőjoggal szemben képviselt álláspontot: „A legracionálisabb egy olyan rendszer, amely a visszaesés formális elemét kombinálja a szubjektív, a tettest értékelő tartalmi elemmel, hogy a szokásszerű tettes visszaesőként a társadalmi rendre nézve veszélyes-e.” Ez kompromisszumos álláspontnak tűnik, azonban a klasszikus iskola képviselői – helyesen – azt vetik a rendszer szemére, hogy az alanyi bűnösség helyére a veszélyesség lép, így az akarati bűnösség helyére lépő antiszociális érzület lesz a büntetőjogi szankció előfeltétele. A büntetőjogi szankció ilyenformán nem a tettet éri, hanem a bűntettes karaktert, amelynek a cselekmény csak a szimptómája. Így viszont az etikai elemekből táplálkozó bűnösségi büntetés lefokozódik közönséges célszerűségi, utilitarisztikus karakterbüntetéssé.

A kérdés jelentősége abban rejlik, hogy az alanyi bűnösség intézményesült fogalma összekapcsolható-e az érzületi bűnösséggel vagy sem, ez kihatással van a következményekre, nevezetesen a büntetésekre, a megállapított felelősség szankciókövetkezményeire. Ha ugyanis az érzületi bűnösség érzületi tartalmának van jelentősége a felelősségre, akkor a büntetésnek is „érzületi büntetésnek” kell lennie. Különben nincs semmi más jelentősége, mint az alanyi bűnösségnek. Az alanyi bűnösségnél azonban nem erről van szó. Az alanyi bűnösség erkölcsi szemrehányás, és ennek a büntetésre csak annyi kihatása van, hogy malum, azaz hátrány, materiális büntetés. A bűnösség viszonzása büntetéssel, szankcióval. A bűnösség tartalma nincs hatással a büntetésre, azaz nem kell a bűnösség erkölcsi rosszaságának tartalmilag megfelelnie, azzal egybeesnie. Hatással csak annyiban van a bűnösségre, hogy azzal arányosnak kell lennie. Látható: az érzületi büntetés „érzületi” megfelelése nem is hasonlítható a bűnösségi büntetés arányosságával.

Az érzületi büntetés tartalmi egybeesést kíván az érzületi büntetéssel, míg a bűnösségi büntetés egyszerű súlybeli arányosságot, ahol azonban a büntetés tartalmilag a jog által meghatározott és nem felel meg a bűncselekmény természetének. A börtön az börtön, és egyformán alkalmazható az ölésre, a csalásra, az erőszakra.

Úgy tűnik azonban, hogy az érzületadekvát, az érzületkonform, a személyiségadekvát büntetés olyan fogalom, amelynek nincs tartalma. Mi lehetne itt a tartalom? Mondjuk a szokásszerű bűntettesnél az antiszokásszerűség? A szociális romlottság esetén mit jelenthet az antiromlottság, mit jelent az antiszocialitással szemben a büntetés szocialitása? A büntetési nemek és eszközök milyen rendszere következik ebből? Ez az egész követelményrendszer, a személyiségadekvát büntetések rendszere nem más, mint illúzió. Sajnos még mind a mai napig ható illúzió.

Illúzióként az a következménye, hogy a büntetés kiszabása, a büntetőeljárásnak ez a drámai csúcspontja elválik a büntetés-végrehajtás fázisának értelmezésétől. A büntetések ugyanis a kiszabáskor kerülnek meghatározásra, és ekkor a bírónak nincs lehetősége a személyiségadekvencia értelmezésére. Ha például a lopásnak vagy az emberölésnek a bírvágy, a haszonszerzés volt a mozgatórugója, a bírvágy elleni adekvencia pénzbüntetés kiszabását indokolná, holott megállapítható volna a bírvágy megállapításával egyidejűleg a nincstelenség. A nincstelenre, a vagyontalanra kiszabott pénzbüntetés így egyszerűen tárgytalan lenne.

A megtorlás, vagyis a rossz viszonzása hátránnyal olyan rendeltetése a büntetőjogi büntetésnek, ami minden büntetés erkölcsi rendeltetése és igazolása. Ha ezt például a nevelés céljával próbáljuk behelyettesíteni, akkor ez a cél megmarad a büntetés természetétől idegen szubjektív tételezésnek, megmarad mondjuk a bíró célképzetének, aminek semmi köze a büntetés valódiságához. Ekkor és ilyen esetben a büntetőjog egész értelme elvész és értelmetlen büntetőjogról beszélni. Helyette pedagógiai jogról kellene értekeznünk. A bűncselekménnyé nyilvánításnak ugyanis a büntetéssel fenyegetés a lényege, maga a büntetés minősíti a cselekményt bűncselekménnyé. A nevelés mint cél nem fenyegetés: nincs értelme egy olyan tilalomnak, hogy ne lopj, mert megnevellek, vagy hogy ne tégy erőszakot, mert megnevellek. Ha aztán a börtönben megkísérlünk pedagógiai programokat végrehajtani, ez nem pedagógiai büntetés, a börtön ugyanis megmarad szabadságelvonásnak, szabadságkorlátozásnak. A börtön humanizálása megmarad a szabadságvesztés emberiesebbé tételénél, de a nevelés nem oldja fel a megtorlást, a hátrányokozást, nem kegyelmi aktus, ami eltekint a börtöntől magától.

A pozitivista büntetőjog beteljesülése az 1940-es évektől egy országban következett be: Svédországban. A svéd rendszerben nem büntető, hanem kezelő jogról beszéltek (traitement). Ennek lényege a személyiségformálás, a személyiségnormalizálás volt. A bírói beutalást követően a kezelő intézetek teljes autonómiával jártak el, és eljárásukat semmiben sem kötötte bármilyen bírói megkötés. Addig „kezelték” a beutaltakat, amíg a kezelés sikerét meg nem állapították. A beutalt tehát korlátlan rendelkezés alá került, szabadságát az intézet addig korlátozta, amíg azt eredményesnek nem minősítette. Ez élesen ellentmond a büntetés határozottsága követelményének és ellentmond annak a közjogi kívánalomnak is, hogy szabadságában senkit sem korlátozhat senki, csak a bíróság. Az 1960-as években végrehajtott átfogó vizsgálat viszont kimutatta, hogy a kezelő börtönök semmivel sem voltak eredményesebbek, mint a hagyományos fegyelmező börtönök. Ez fordulatot hozott a kriminológiai elméletben és a kriminálpolitikában: a kezelő ideológia mint a pozitivista büntetőjogi iskola betetőzése megbukott, és a büntetőjogi büntetés kezdte visszanyerni méltóságát, erkölcsi és jogi legitimitását.

Ettől kezdve beszélhetünk a kriminológia új alkalmazási területéről, az igazságszolgáltatás kriminológiájáról. Ennek lényege a brutalitásmentes állami kényszer civil kontrollja az emberi jogok védelmében.

A kezeléselméletek legradikálisabb képviselője Christi, akinek egész programja ebben a kérdésben foglalható össze: ha a bűncselekmény fájdalmat és bajt okoz, minek tetézzük ezt a bajt és fájdalmat újabbakkal, a büntetéssel?

A pozitivista büntetőjog hátrahagyott egy sor olyan problémát, amely megoldatlan és vitatott maradt hosszú ideig, illetve mind a mai napig. Ilyen például az individualizáció problémája. Ez ugyanis formálisan két kérdést is magában foglal. Egyrészt a klasszikus büntetőjog büntetéskiszabásánál követett arányosságot, az arányosság meghatározását, illetve a pozitivista büntetőjog problémáját, hogy a személyiségkonform, érzületi büntetés eszközei közül melyiket vegyük igénybe.

Ezeknek a kérdéseknek a tárgyalására ezután kerítek sort.

15. A pozitivista koncepcionális áttörés nem volt teljes. A legfőbb kérdésben, a tettesbüntetőjog kérdésében a tettesre vonatkozó, kriminális személyiségét jellemző bizonytalanságban éppen a klasszikus normatív határozottság miatt felemás, kompromisszumos megoldás született. Erről Irk Albert a következőket mondja: „A cselekmény kizárólagos reális értékelése helyébe lépő tettes egyéniségének primer értékelése nem küszöböli ki teljesen a tényálladékok normatív elemeit, mert ma még a bűntettes hajlam felismerésének legfőbb eszközei az objektív kritériumú tényállások […]. Míg az individuáletikai felfogást fel nem váltja a szociáletikai, míg a tettes személyisége megismerésénél a cselekmény értékelését nem teszi feleslegessé a krimiálpszichológia, míg az egyéni autonómia fel nem szívódik az állami szabályozásba, addig a nullum crimen sine lege poenali elvén nyugvó büntetőjog dogmatikájának lélekharangja nem kondul meg, addig a büntetőjogra szükség van.”23 Amíg tehát olyan politikai rendszer létezik, amelyik elismeri az egyén erkölcsi, individuális felelősségét, amíg tehát az individuáletika egészíti ki az egyéni szabadságot védő közjogi rendszert és ennek büntetőjogi megfelelőjét, addig nincs baj, mert működnek a büntetőjog klasszikus garanciális szabályai. Amikor azonban a szociáletikai álláspont úgy érvényesül, hogy az egyén autonómiája már nem számít, hanem az autonómia mellőzhető és behelyettesíthető az állami, közhatalmi szabályozással, akkor már olyan közjogi rendszerről beszélhetünk, ami diktatúra. A századfordulót követően tapasztaltuk meg a kontinentális fejlődésben a két ismert diktatúratípus intézményesülését.

Büntetőjog-elméleti nyelven szólva azt mondhatom, hogy a büntetőjog továbbfejlődésének kulcskérdése áthelyeződött a kriminálpolitikába. Liszt még úgy fogalmazott, hogy a kriminálpolitika „a bűnözés leküzdése az elkövetőkre gyakorolt individualizáló befolyás útján”.24 De már ekkor létezett egy sokkal radikálisabb kriminálpolitikai álláspont is. Thyre például úgy összegezi a küzdelem eszközeit, hogy ennek három típusa van: vannak szimptomatikus ismérvekre reagáló eszközök, vannak társadalomprofilaktikus eszközei és végül vannak a radikális terapeutikus eszközök. A szimptomatikus ismérvekre építő eszközök még megmaradnak a klasszikus büntetőjog cselekményközpontúságánál, de már a társadalomprofilaktikus eszközök kívül esnek a büntetőjog hatókörén, a terápiás-kezelő eszközök viszont a büntetőjogon belül a tettes személyiségéhez, annak kriminális hibáihoz igazodó büntetőjogi eszközök.

Vámbéry Rusztem helyzetértékelő elemzése szerint „amint nyer a szociális felfogás az individuálissal szemben, s amint egyre tudatosabbá válik a büntetőjog és etika közös törzshöz tartozása s így a kriminológia hatása alatt az explikatív elemek fontossága a normatív elemek mellett, akként hajlik a kriminalizáció az új felismerések felé”.25 Minél megbízhatóbbak a krimináletiológia explikatív ismeretei, annál megbízhatóbbak azoknak az eszközöknek a büntetési rendszerbe felvett tagjai, amelyek eredményt, sikert ígérnek. Hát a további fejlődés alapkérdése valóban az: tud-e a kriminológia olyan magyarázatot adni a bűnözés társadalmi okairól és az elkövetés individuális okairól, amelyek valóban sikert ígérnek tudományos helytállóságukkal és a büntetőjog garanciális intézményeinek fenntartásával.

16. Tekintettel arra, hogy a pozitivista büntetőjog és a klasszikus büntetőjog kettősségéről, majd kompromisszumáról sokat beszéltem, különös tekintettel a bűnösségi büntetés és a veszélyességi, vagy érzületi büntetés ellentmondásaira, most összefoglalom az alapfogalom – a büntetés – fogalmi fejlődésére vonatkozó álláspontomat.

Durkheim munkásságának említésekor szóltam arról, hogy már a 19. század közepén jellegzetes tendenciának tartotta a büntetések enyhülését. Ezt azzal magarázta, hogy a büntetés intenzitása annál nagyobb, minél fejletlenebb az adott társadalom és mennél abszolútabb a központi hatalom.26 A másik tendencia pedig a szabadságvesztés egyre általánosabbá válása. Ahogy fogalmaz: „Egyre inkább a bűncselekmény nagysága szerint változó szabadságvesztés válik a büntetés normáltípusává.” Amikor tehát – mondhatjuk – a társadalom a bűncselekményben nem az isteni, földöntúli hatalom megsértését látja, a büntetés enyhülési folyamata le is záródik. Durkheim jóslata nem vált be, ugyanis a világiasodási folyamatot a kriminológia tudományos erőfeszítései még inkább meggyorsították. Az utilitariánus szempontokhoz, amelyek a kegyetlenséget nem tartották szükségesnek a büntetések eredményességéhez, kiegészítették a kulturális fejlődés emberiességi szempontjai is.27

A kriminológiai gondolkodás fejlődése elsősorban a klasszikus büntetőjog büntetéstanában észlelhető ekkor leginkább. A századforduló büntetőjogi irodalma bizonyítja ezt. A büntetéstanba és büntetési rendszerekbe ugyanis behatolt a kriminológiai gondolkodás hatását közvetítő pozitivista büntetőjogi szemlélet.

A büntetőjog-tudomány és a filozófia közti kapcsolat a büntetőjog egész fejlődése során végigkísérhető. Ez a kölcsönhatás leginkább a büntetőjog büntetéstanában érzékelhető. A klasszikus büntetőjog modern képződménye a büntetéstanban a büntetés jogalapjának szilárd bázisára épül. Másrészt ez a jogalapi fundamentum pompásan egészül ki a természet-jogfilozófia igazság princípiumával. Így tehát a klasszikus filozófiai „testvériség” hatására a büntetőjog egész büntetéstana az abszolút igazságosság elvére épül. Az abszolút büntetési elméletek a büntetés céljává a megtorlást teszik, minthogy a büntetés az a malum passionis quod infligitur propter malum actionis. A büntetés tehát viszonzása a tettes által okozott rossznak, s mint ilyen, a megsértett jogrendet állítja helyre. A megtorlás Kantnál még erősen a jus talionisra emlékeztet, de ez a fejlődés során egyre inkább elszíntelenedik. A hegeli negatio negatiója is a jogkiegyenlítés gondolatán nyugszik. A büntetőjogi elméletben a megtorlás helyébe a generális prevenció fogalma lép. A megtorlás gondolata általános megelőzéssé gyengül, és így a quia peccatum helyébe a ne peccatur lép. Nem azért büntetünk, mert vétkeztél, hanem azért, hogy ne vétkezz! Igen ám, de ez mit sem változtat azon, hogy a jogalapot tekintve a büntetés itt is a rossz viszonzása rosszal. A büntetési többlet, hogy tudniillik megbüntetlek azért, hogy a jövőben ne vétkezzél, mit sem változtat azon, hogy amiért büntetek, az az elkövetett, tehát múltbeli cselekményed, de ehhez célként hozzáteszem azt is, hogy a jövőben ne vétkezzél. A megtorlás gondolatát felváltani kívánó generális prevenció erőtlen lett volna filozófiai-felelősségelméleti szinten büntetéstani fordulatot előidézni, ha a kriminológia nem indokolja meg a speciális prevenció szükségességét.

A büntetéstan relatív elméleteinek az abszolút megtorlási elmélettel szemben az adott létjogosultságot, hogy kimutatta a kriminalitás forrásait. Ezek a relatív elméletek a büntetés célját abban keresik, hogy a bűntettesek a jövőben lehetőleg ne kövessenek el újabb bűntettet. A döntő dolog tehát a speciális megelőzés szempontjából nem az elkövetett bűncselekmény, hanem a tettes antiszociális érzülete. Ennek osztályozása alapján a speciális prevenció célját javítással, majd elrettentéssel, majd ártalmatlanítással, majd mesterséges kiválasztással lehet elérni. Míg tehát a klasszikus büntetőjog szerint a tárgyi bűncselekmény és az ehhez járuló bűnösség szerint kell a büntetést kiszabni, addig a pozitivista büntetőjog a tettes személyisége szerint határoz arról, hogy vajon büntetésre, vagy azt pótló más intézkedésre (biztonsági rendszabály), illetve egyáltalán bármilyen intézkedésre van-e szükség.

A büntetés igazságosságának egyedül irányadó szempontja helyébe új értékelési kategória lép. Az eredményesség, a büntetőjogi büntetés hatásossága. Ez fontos fordulat a büntetés- és felelősségelméletekben. A fiatalkorúak egyre tömegesebb bűnözést, a csavargást, dologtalanságot, szokásos és hivatásos bűnözést a kriminálstatisztika nálunk is regisztrálja, és a visszaesés válik a szankcióértékelés legfőbb kritériumává. Ezzel a ténnyel szemben a klasszikus iskolának nem volt és nem lehetett ellenérve. Továbbra is összeférhetetlennek tartotta a „veszélyes állapot” bevonását a büntetőjogi felelősségre vonás klasszikus büntetésének elvi alapjaival. Ezért aztán megkonstruálják a büntetéstől különböző biztonsági rendszabály fogalmát. Ezzel azonban megváltozik az eddig szilárdnak hitt büntetési funkció, nevezetesen a jogrendvédelem, helyébe pedig a társadalomvédelem célja lép. Az történt tehát, hogy a klasszikus büntetőjog képviselői tiltakoztak a büntetés fogalmának változtatása ellen, ugyanakkor meg is hátráltak. Hogy fenntarthassák a büntetés jogrendvédő szerepét, egyidejűleg elismerték a biztonsági rendszabályok létjogosultságát. Ez azonban egyidejűleg azt is jelentette, hogy a tettbüntetőjog helyébe a tettesbüntetőjog lép, és ennek örve alatt a társadalomvédelem célja legitimálja a biztonsági rendszabályokat. Az eredmény egy bifurkációsnak nevezett szankciórendszer. Az elméleti kérdés ezek után az, hogy pontosan elhatárolható-e a büntetés és a biztonsági rendszabály?

17. Az elméleti vita kezdetén ebben a tekintetben Birkmeyer álláspontja volt az ügydöntő és uralkodó. Szerinte: „Strafe ist Vergeltung und damit Repression und wird zum Zweck der Vergeltung verhangt, die sichernden Maßnahmen aber sind Behandlung und präventiver Natur und werden zum Zwecke der Sicherung ergriffen.”28

A magyar büntetőjogászok arra az álláspontra jutottak, hogy az az állítás, miszerint a büntetés represszió, a biztonsági rendszabály pedig prevenció. Hasonló eredményre jutott egyébként a német elmélet néhány képviselője is.29

A magyar elméletben Angyal meghatározását fogadták el és idézték szinte kivétel nélkül, amely szerint a büntetés „az a joghátrány, melynek valamely büntetendő cselekmény következtében való kiszabását a korabeli társadalmi felfogás igazságosnak, szükségesnek és hasznosnak tartja”. Finkey meghatározása szerint pedig a biztonsági rendszabályok „[a] bűnelkövetők bizonyos osztályai ellen, azoknak a további bűnelkövetésben való megakadályozása végett, a büntetés helyett vagy mellett alkalmazott különböző állami kényszerintézkedések”.

A büntetés és biztonsági rendszabály közti viszonyról megállapíthatjuk:

a) Mindkettő joghátrány, az azonban, hogy a büntetést az állam malumnak szánta, a biztonsági intézkedést pedig nem, gyakorlati elhatárolásukat nem teszi lehetővé. Mindkettőt el kell szenvedni.

b) A biztonsági rendszabály alkalmazásának ugyanúgy bűncselekmény elkövetése az előfeltétele, a biztonsági rendszabály alkalmazásának az a többletfeltétele pedig, hogy közveszélyességnek kell fennforognia, nem választható el a bűncselekménytől, hiszen a bűncselekmény maga a közveszélyesség szimptómája.

c) Mindkét joghátrányt büntetőbíróság alkalmazhatja, törvényes eljárásban.

A klasszikus büntetőjog megtorlásfogalma a bűn büntetést érdemel elvét fogalmazza meg, és így a társadalom felé azt a szimbolikus rendeltetést fogalmazza meg, hogy büntetés jár a bűnért. Ehhez képest a relatív büntetéselméletek azon állítása, hogy a büntetésnek generális visszatartó hatása van, semmivel sem jelent többet a megtorlásnál. A bűn büntetéssel sújtandó elv egyidejűleg azt is jelenti, hogy a jövőben is így lesz. Nincs tehát elvi különbség abban, hogy a büntetés azért alkalmazásának alapja a quia peccatum est és a quia non peccatur üzenetét tartalmazza. A quia non peccatur inherensen benne van a quia peccatur est elvében. A bűncselekményért járó büntetés tehát nemcsak a múlt értékelése, hanem a jövőre is vonatkozik: a bűnért a jövőben is büntetés jár.

A legsúlyosabb ellenérv a biztonsági rendszabállyal szemben az, hogy objektív súly hiányában a rendszabály nélkülözi a szükséges mértéket. Erről mondja Vámbéry, hogy a klasszikus büntetés is figyel a bűnösség révén a bűntettes személyiségére, és „így a jogsérelem kvantumában adott egyébként is problematikus mérték megdől, viszont a mértéket tekintve az életfogytig tartó fegyházbüntetés és a gyógyíthatatlan elmebeteg örökös őrizetben tartása között semmi különbség nincs”.30

A két joghátrány elhatárolásának vitája végül is oda jutott, hogy a büntetések ugyanúgy biztonsági rendszabályok, mint ahogy a biztonsági rendszabályok a joghátrány révén büntetések. Erre az álláspontra helyezkedett Vámbéry mellett Finkey is és Irk is. Irk helyeslőleg idézi Aschaffenburg egyszerű, de találó álláspontját. Eszerint: „részemről a büntetés nevelő jellegét éppoly kevéssé tagadom, mint elrettentő tulajdonságát: egyik bűntettesnél ez, a másiknál az fog túlsúlyra kerülni. De ha valamelyes használható hatásuk egyáltalán mutatkozik, az csak abban állhat, hogy a büntetés a bűntettes egyéniségében bizonyos változást létesít és ezzel annak további támadásai ellen megvéd. De az is lehetséges, hogy a várt eredmény elmarad, de akkor legalább a büntetés kiállásának időtartamára a gonosztevőtől biztosítva vagyunk. He tehát erre az álláspontra helyezkedünk, úgy a büntetést is biztonsági rendszabályként kell felfognunk.”31

18. A pozitivista-reformista büntetőjog szabályainak törzsállománya lényegében változatlan formában megmaradt a 20. század folyamán. A diktatúrák ezen nem sokat változtattak. A változások azonban lényegesek voltak, mégpedig több szempontból. Egyrészt bevezették a büntetőjogon kívüli adminisztratív megtorlások rendszerét. Itt tehát nem a bíróság szab ki ítéletet, hanem közigazgatási hatóság rendelkezik korlátlanul az egyén szabadságáról. Az internáló tábor és a munkatábor bevett módon intézményesedik. A másik lényeges változás a büntetőjoggal való visszaélés, amikor is a hagyományos normativista formát hasznosítják az önkényes szabadságkorlátozásra. Ennek tipikus példája a törvényi tényállástan szabályainak betartásával, tehát pontos törvényi meghatározásokkal büntetendővé nyilvánítani politikai tevékenységet. Csak azt kell tenni, hogy a nem tetsző tevékenységet pontosan leírjuk a büntető törvényben (például összeesküvés, diverzió stb.), és aztán az eljárás során e leírást bizonyító tényeket koholunk. Ezt jelenti lényegében a koncepciós perek fogalma. Ezekben az esetekben a klasszikus büntetőjog törvényi tényállástana maradéktalanul megvalósult, de olyan körben, amelybe a büntetőjogi beavatkozás valamikor tilalmazott volt: a politikai szabadságjogok területén. Nálunk is ismertek voltak mindezek az államszocializmus időszakában. A „tiszta” biztonsági intézkedés klasszikus esetére példa a visszaesőkre kiszabható biztonsági elzárás, mégpedig a szabadságvesztés büntetés kiállása után közvetlenül. Tehát a kettős büntetés tilalma ellenére. Igaz, hogy ez az intézmény a büntetőjogi elmélet heves ellenállása miatt rövidesen megbukott. Ugyanígy az izgatás bűntetté nyilvánítása is, igaz, hogy csak a rendszerváltás előtti néhány évben.

19. A rendszerváltást megelőzően a büntetőjogban az emberi jogok és alkotmányban biztosított jogok eszméje nem volt tárgyilag megnevezett témája a jogi közbeszédnek. Az eszme azonban élt és viszonylag szilárd pozíciói voltak. Az eszme búvópatakként élt és álorcát öltött. Mik voltak az eszme jelenlétének bizonyítékai?

Mindenekelőtt a büntetőjogi dogmatika egyértelmű és következetes kiállása a büntetőjog garanciális elvei és intézményei, törvényben rögzített szabályai mellett. Kifejezetten erről szólt például a büntetőpolitika és a büntetőjogi dogmatika viszonyáról szóló vita. Ebben Békés Imre foglalt állást, amikor is azt fejtegette, hogy a büntető politikával szemben a dogmatika feladata megvédeni a garanciális szabályokat. Amit a politika megengedhetőnek vél, azt a dogmatikának kell igazolnia, vagy elvetnie saját szabályai és elvei alapján. Ugyanerről szólt a büntetőjog és kriminológia viszonyáról szóló vita, csak közvetett formában. A vitában több jogász kriminológus állította, hogy a kriminológiai kutatások eredményeit a kriminálpolitika csak úgy hasznosíthatja, ha a dogmatika szűrőjén átment és elfogadhatónak ítélt szabály formájában ölt formát. Ilyen volt az úgynevezett puttony-törvény, a büntetést követő biztonsági elzárás. A politika úgy gondolta, hogy a bűnözés elleni harcban eredményes lehet az az eljárás, amely lehetővé teszi a visszaeső bűntettesek „kivonását a forgalomból” hosszabb időre, hogy a rendőrségnek ideje és energiája legyen az első bűntényesek ügyeiben fokozni a nyomozás eredményességét. Ezért be is vezették a büntetés utáni biztonsági elzárást határozatlan időre. A kritikai észrevételek ironikus felhanggal lényegében a következő antinómiára mutattak rá: determinista felelősség–indeterminált büntetés?

A nem hivatalos jogászi vélemény nyíltan elfogadta az emberi jogok eszméjét, de ez megmaradt a második nyilvánosság keretei között. Az az ellenzéki taktika, amely úgy érvelt, hogy „jogunk van ezt tenni, mert az alkotmányban egy sor alkotmányos jog deklaráltatik”, hasznosnak mutatkozott. Ennek az emberi jogok tekintetében alkotmányjogi alapja is volt, hiszen az 1949. évi XX. törvényt módosító 1972. évi I. törvény VII. fejezete az állampolgárok alapvető jogai és kötelességei között egyértelműen deklarálja: „A Magyar Népköztársaság tiszteletben tartja az emberi jogokat.” A büntetőjog elmélete sajnálatos módon még csak nem is hivatkozott a büntetőjog garanciális szabályairól szólva ezek alkotmányjogi hátteréről és normatív megerősítéséről.

1972-ben az MTA Állam- és Jogtudományi Intézete kiadta Az emberi jogok dokumentumokban című kötetét. Ebben a gyűjteményben két tanulmány, illetve bevezetés foglalkozik egyrészt az emberi jogok alkotmányjogi megjelenésével, illetve az emberi jogok nemzetközi-jogi dokumentumaival. Az első bevezetés jogászi-jogi érvelést tartalmaz, míg a második a jogi normativitástól független fanyalgó jogelméleti értékelést ad. Az első tanulmány szerzője szerint (Kovács István) a „századunkban végbement fejlődés alapján ma már adottak a lehetőségei annak, hogy különbséget tegyünk az emberi jogok mint a nemzetközi jog intézménye és az alapvető állampolgári jogok mint az alkotmányjog intézménye között. Eszerint emberi jogokon ma már egyre inkább a pozitív nemzetközi jog által az egyes államokkal szemben megállapított követelményeket értünk, míg az állampolgárok alapvető jogain az egyes államok alkotmányaiba beiktatott, az egyes államok jogrendszerei által az egyéneknek biztosított emberi jogok értendők. Ez természetesen nem változtat azon, hogy az emberi jogok konkrét megvalósítása az államok belső jogára hárul, ám azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a fejlődés általános tendenciája a nemzetközi jogi biztosítékok szerepének fokozatos növekedése.”32 Nagyon lényeges Kovács István azon megállapítása, hogy csak „olyan anyagokra, dokumentumokra terjeszkedik ki a szöveggyűjtemény, amelyek az alkotmány, a nemzetközi jog követelményei szerint jogszabálynak minősíthetők”.33 Míg tehát a szerző alkotmányjogászként elismeri az emberi jogok jogi, jogszabályi jellegét, és a nemzetközi jog emberi jogi normáit az államokra nézve kötelező elvárásnak, sőt: kötelezettségnek ismeri el, addig a kifejezetten emberi jogi dokumentumok kommentátora egy szót sem szól kötelező jogi erejükről. Ehelyett azok felemásságáról, gyakorlati jelentéktelenségéről beszél. A jogelmélet művelőjét ebben az álláspontjában az a politikai-ideológiai kényszer vezeti, hogy a rendszertől számon kérhető követelmények legitimitását megkérdőjelezze. Miközben az alkotmányjogász az emberi jogok jogi-kötelező erejéről beszél, a jogfilozófus normatív hatály nélküli ideológiai képződménynek minősíti az emberi jogi normák egész sűrű rendszerét.

Tekintetünket vessük most csak szűkebb tárgyunkra, a büntetőjogra. 1988-ban írtam meg A büntetőjog reformja című könyvemet. Ennek tárgya a büntetőjog közjogi-alkotmányjogi függősége volt. Nemzetközi kitekintéssel azt állapítottam meg, hogy a büntetőjog kontinentális fejlődésének alapvető tendenciája az alkotmányosodás. Részletesen idéztem éppen ebben a tárgyban tartott – az Európa Tanács égisze alatt szervezett – nemzetközi konferencia anyagát. Munkámban kidolgoztam azt az értékelési formulát, amellyel mérhető a hatályos büntetőjogi szabály alkotmányossága. A normatív alkotmányosságba felveendő jogforrásnak tekintettem az emberi jogok rendelkezéseit mint olyan kritériumot, amely a jogállamiság jogi és jogfilozófiai fogalmának általánosan elismert feltétele:

Alkotmánybíróvá választásom egyik lehetséges indoka talán éppen az volt, hogy művelt jogterületemnek – a büntetőjognak – és az alkotmánynak viszonyára vonatkozóan kidolgozott álláspontom volt. Az alkotmányos büntetőjog fogalmát mint a büntetőjog alkotmányossági vizsgálatának alkotmányjogi tesztjét az Alkotmánybíróság minden büntetőjogi tárgyú határozatában használta, felhasználta és érvényesítette. Hangsúlyozni szeretném, hogy az alkotmánybíráskodásnak, az AB határozatainak kötelező ereje folytán „élő alkotmánynak” ez olyan intézménye, amely normatív tartamú, az élő jogra alkalmazott kategóriája. A büntetőjogi elméletnek mindössze egy képviselője van, aki helyállóságát vitatja: az ellenérvek azonban félreértésen alapulnak. Azon nevezetesen, hogy az alkotmányos büntetőjog értékelő, alkotmányossági teszt jellegét úgy fogja el, mintha ez a hatályos és érvényes pozitív jog epitheton ornansa volna. Ha ez így lenne, akkor minden büntetőjogi tárgyú indítványt el kellene utasítania az Alkotmánybíróságnak, hiszen az alkotmányos büntetőjog alkotmányossági vizsgálatára nem kerülhet sor. Elméleti kritikusom az alkotmányos büntetőjog formulája helyett Radbruch híres formuláját javasolja bevezetni. Eszerint, ha a pozitív jog igazságtalan, akkor a bírónak a pozitív jog alapján kell ítélnie, viszont ha nagyon igazságtalan, akkor nem köteles a pozitív jogot alkalmazni. Ez azonban egy olyan filozófiai-jogelméleti formula, amelynek normatív alapjai nincsenek, sőt: a jogalkalmazónak kényszerűen mást kell tennie. A bíró ugyanis a törvény alapján dönt, és akkor sincs lehetősége eltekinteni a pozitív jogtól, ha az nyilvánvalóan igazságtalan. A magyar bírónak nincs, hanem csak az Alkotmánybíróságnak van monopóliuma a jogszabály alkotmányellenességéről döntenie. A magyar bírónak viszont joga van az eljárás felfüggesztésével a döntést elhalasztani és az Alkotmánybírósághoz fordulni. Ha az Alkotmánybíróság a panaszolt jogszabályt alkotmányellenesnek találja és igazságtalanságát ugyancsak alkotmányellenesnek minősíti, akkor normatív alapon, tehát nem filozófiai-büntetőjog-elméleti igazságtalanság alapján lehet az ítéletet megtagadni. Mert a megsemmisített jogszabályt nem lehet alkalmazni, megszűnt ugyanis pozitív jogi jellege. Semmi jogszabály az ilyen.

Az alkotmányos büntetőjog konkrét alkotmányjogi tartalma játszotta a főszerepet az alkotmányos jogállam kiépítésében fontos büntetőjogi döntéseknél. Csak példaként említem meg az elévülési törvényt, az igazságtételi törvényeket, a szólásszabadság büntetőjogi korlátairól szóló határozatot, a halálbüntetés eltörléséről szóló ítéletet. Ezeknek logikai magva az volt, hogy a büntetőjog garanciális szabályai alkotmányos védelem alatt állnak, az alkotmányos szabadság olyan védbástyái, amelyeket nem lehet törvénnyel sem módosítani. Ennek folytán például a jogértelmezés olyan bevett formulái, mint például hogy a régi törvény hatályát az új törvény lerontja, nem alkalmazható a garanciális szabályok megkísérelt módosításánál. Ez volt az elévülés, az úgynevezett Zétényi-törvényként elhíresült törvényjavaslat esetében a helyzet. Ebben az esetben ugyanis a javaslat az elévülés régi szabályait megváltozatta és kimondotta, hogy a már bekövetkezett elévülés időszámítása újraindul. Hogy tehát a megszűnt büntethetőség újraéled. Ha a régi törvény helyébe lépő törvény hatályosságának formulájával éltünk volna, a visszamenőleges törvénykezés létjogosultságát ismertük volna el. A visszaható hatály tilalma azonban olyan erős szabály, ami még magát az Alkotmányt is köti, nemhogy a büntető törvényt ne kötné.

A halálbüntetést eltörlő AB-határozat a legjobb példa arra, hogy az alkotmányos büntetőjog az alkotmány és a büntetőjog normáinak konfliktusa esetén mennyire megáll a maga lábán és nem igényli a büntetőjog „joglogikai elemzését”. Ez a határozat ugyanis éppen azzal tűnik ki, hogy egyetlen szoros értelemben vett büntetőjogi-szakmai érvet sem használtunk a döntésben és annak indokolásában. A legfontosabb lehetséges ellenérv ugyanis az abolicionista állásponttal szemben éppen az, hogy a halálbüntetéssel fenyegetés elrettentő, visszatartó hatású, és így eredményesen, hatékonyan bűncsökkentő. Az AB érvelése szerint azonban a „szakmai érvek” nem játszottak szerepet az ügy érdemében, hanem csak az az alkotmányi rendelkezés, amely az élethez és méltósághoz való jogot elidegeníthetetlen abszolút joggá tette és így a halálbüntetést mint az élettől megfosztást alkotmányellenessé minősítette. Továbbá az játszott szerepet a döntésben, hogy a Római Emberi Jogi Konvenció 7. kiegészítő jegyzőkönyvét aláírtuk, és így köteleztük magunkat a halálbüntetés eltörlésére. Tehát: alkotmányjogi és nemzetközi emberi jogi jogértelmezés volt eljárásunk alapja.

Eljutottam a büntetőjog eszmetörténetének utolsó állomásához, az alkotmány büntetőjogi uralmának időszakához. A klasszikus és pozitivista eszme uralma kialakította a modern büntetőjog anyagi jogi törzsállományát, intézményeit, alapelveit és ezek együttesen egy értékhordozó normarendszert jelentenek. Miközben a büntetőjog értékvédő funkciót tölt be, védve a jogtárgyakat a jogellenesnek ítélt bűnös támadásoktól, azonközben maga is értékhordozó normarendszer. Ehhez az értékhordozó szerephez azon a réven jutott, hogy mindig függött az adott kor közjogi-alkotmányjogi rendszerétől, különösen pedig az alkotmányosan garantált személyes és kollektív szabadságok védelme és tiszteletben tartása révén. Ezért és emiatt alakultak ki garanciális szabályai. A modern büntetőjog közjogi és alkotmányjogi függése mellett legitimitását azáltal is megalapozta, hogy a kor kultúrájának szellemét hordozta: a felvilágosodás eszméit, a humanizmust, a racionalitást, a liberális toleranciát és szabadságeszményeket. A maga területén. És hozzátehetjük: az adott kor tudományos emberképét és társadalomképét vette alapul védett jogtárgyainak megválasztásánál és felelősségelméletében. A 20. század utolsó harmadában uralkodóvá válik az alkotmányosság jogi-politikai eszménye. Megváltozik a jogrendszer értékszerkezete: vezető orientáló normává az alkotmányok, az alaptörvények váltak. A jogrendszer egészének alkotmánya az alaptörvény és nem egyszerűen a politikai intézményrendszer közösségi normája. Ez hat ki a büntetőjogra is. Mégpedig előtörténetének természete szerint. A közjogi-alkotmányjogi függésben, organikus beágyazottságban, az alkotmánnyal való anyagi jogi koherencia lesz a jellemzője. Korunk az alkotmányos jogállamok kora, a jogállami demokráciák kora, ahol is a természetjogból kiágazó kulturális eszmék jogi normává, normatív erejű kötelező előírássá és követelménnyé válnak. Az emberi jogi és az alkotmányos alapjogok azok, amelyek védelme és amelyek követelményrendszerének beteljesítése a büntetőjog alapvető funkciója. Korunk egyúttal az alkotmánybíráskodás kora: ez az intézményrendszer garantálja az alkotmányosság beteljesülését mint korunk társadalom- és politikatörténetének legfejlettebb intézményi formáját.

JEGYZETEK

1 Magyar történet. 4. kötet, 41.

2 Dósa Elek (1831): Erdélyhoni jogtudomány. 117.

3 Dósa 1831, 118.

4 Wesselényihez írt levél 1831. október 21-én.

5 Irk Albert (1928): A magyar anyagi büntetőjog. 40.

6 A magyar büntető törvény kézikönyve. I. kötet, 133.

7 Magyar történet. VII. kötet, 88.

8 Irk 1928, 43.

9 Fayer László: Anyaggyűjtemény. IV. kötet, LXXVI.

10 Az Országbírói Értekezlet. 189.

11 Igazságügyi Javaslatok Tára. XIII. 475.

12 Igazságügyi Javaslatok Tára XIII. 472.

13 Igazságügyi Javaslatok Tára VIII. 798–799.

14 Irk 1928, 5–6.

15 Uo.

16 Irk 1928, 9.

17 Der österreichische Strafgesetzentwurf und das Schuldproblem. In: Österreichische Zeitschrift. 1911, 241.

18 Prins (1910): La défense social. 1414.

19 A kongresszus Bulletin-ja. XIII. kötet.

20 Bulletin, XVII. kötet.

21 Bulletin, XVII. kötet. 447.

22 Bulletin, XIII. kötet, 426.

23 Irk 1928, 64.

24 Franz Liszt: Lehrbuch. 81.

25 Jogászegyleti Értekezések, III. folyam, 87.

26 L’Anné Sociologique, 1901. Deux lois de l’évolution pénale.

27 van Hamel: Die Bedeutung der heutigen antiintellektualistischen Strömungen für die strafrechtlichen Grundbedanken. Bulletin, XXXI. 79.

28 Birkmeyer (1910): Strafe und sichernde Maßnahmen.

29 Így különösen Delaquis: Die Umbildung des Strafbegriffs im modernen Kriminalrecht. Zeitschrift für die gesammte Strafrechtswissenschaft. XXXII. kötet.

30 Vámbéry Rusztem (1906): Büntetőjog. 48.

31 Irk Albert (1915): A büntetőjog átalakulása. Kolozsvár, 77.

32 Az emberi jogok dokumentumokban. Budapest: MTA, 9.

33 I. m. 10.